Az írás nekem olyan, mint egy terápia: ha valami jó történik, írásban világgá kiabálom. Ha valami rossz, akkor leírom, és könnyebb lesz. Ha valami pedig belülről rág, emészt kegyetlenül, csak úgy tudom tiszta fejjel átgondolni, ha papírra vetem (vagy képernyőre).
Ma egy olyan dolog történt, ami az utolsó kategóriába sorolható. Nem lett nagy baj, de óriási lehetett volna, és csak szorítja a torkom. Nem jött ki se könny, se sikoltás azóta, pedig lehet az kellene…de valahogy nevetségesnek érzem, hiszen tényleg semmi visszafordíthatatlan nem történt. És összesen egy perc volt az egész.
De csak forog és forog bennem, átgondolom egyszer, kétszer, ötszázszor, végigfut rajtam, hogy mi lett volna, ha…
Ma eltűnt a kisfiam. A 2,5 éves gyönyörű pici fiam, aki a legeslegfontosabb nekem a világon.
A barátainkkal találkoztunk egy szupermarket melletti nagy téren, ahol szabadon futkoshatott a fiam a vele egyidős kis barátnőjével és a kutyánkkal, miközben mi, anyukák nyugodtan beszélgethettünk volna. Volt még egy anyuka velünk, aki babakocsiban tolta az egyéves babáját. Mindenki üdvözölt mindenkit, én pedig kihasználva, hogy a kicsik hangosan kacagva játszani kezdtek a kutyával, megkértem a lányokat, figyeljenek a kisfiamra, beszaladok venni két dolgot. Természetesen a kicsinek is elmondtam, hogy azonnal jövök, veszek vacsoránakvalót, addig játsszon nyugodtan. A kutyát kikötöttem egy padhoz. Összesen hét percet voltam bent, direkt néztem az órát, mert siettem, ne várjanak rám sokat.
Amikor kijöttem, azt láttam, hogy a babakocsiban ülő baba anyukája kétségbeesve néz rám, fogja a fiam barátnőjének a kezét, és messziről kiabál, hogy nem találják Pablot.
Azt hittem, elájulok.
A pánik végigfutott rajtam, hiszen bár messze voltunk, olyan 100 méterre, de egy forgalmas autóút van a közelben, a fiam pedig futóbiciklistől tűnt el.
Ösztönből üvölteni kezdtem a nevét, alig jutott el az agyamig, hogy a barátnőm azt kiabálja felém, hogy a másik barátnőm bent keresi a boltban. Remegő lábakkal elkezdtem futni befelé, mint az őrült, majdnem át a fotocellás ajtón, ami túl lassan nyílt. A szupermarket tömve volt. Teljes tüdőből kiabáltam a nevét, az emberek döbbenten néztek rám. Megláttam a falfehér barátnőmet, aki egy kasszástól kérdezte, nem láttak-e egy kisfiút futóbiciklivel. Bólogattak, hogy igen, mutogattak egy irányba, de akkor már jött is a kisfiam felém megijedve, azt hajtogatva, hogy “Mamá mamá mamá”.
Térdre borulva öleltem, pusziltam ahol csak értem. Ő szerencsére nem ijedt meg annyira, mint én. Két és fél éves, pici még, hogy felfogja, mennyire nagy butaságot csinált azzal, hogy utánam indult.
A barátnőm még nálam is jobban kiborult, dadogva, könnyekkel a szemében kért bocsánatot ezerszer.
Én meg csak eufórikusan, a megtalálás miatt könnyű szívvel nevettem, hogy ugyan már, minden rendben, bárkivel megtörténhetett volna. És különben is, az én hibám, hogy nem vittem magammal.
És én tényleg így gondolom: a barátnőm lehajolt, hogy megtörölje a kislánya orrát, Pablo pedig sehol nem volt egy pillanattal később, amikor felnézett. Az ő hibája? Dehogyis!
Utána gyorsan túlléptünk a történteken, nem akartam rajta lovagolni, meg persze kettő energiabomba kisgyerek mellett nincs is lehetőség túlagyalni a dolgokat.
De itthon, altatás közben, amikor hozzám bújva álomba szenderült, a félelem szorította görcsbe a gyomromat:
Jesszusom, mi lehetett volna ebből?!
Hogy történhetett meg?!
Hogyan tudom elkerülni, hogy a jövőben soha többé ne kerüljünk ilyen helyzetbe?
Mi a helyes viselkedés, ha mégis bekövetkezik?
Más is azt érzi, amit én? Más is ilyen csontig hatoló rettegéssel szorítja magához a gyerekét egy ilyen ijedtség után?
Borzalmas volt. Életem leghosszabb egy perce. Azóta pedig akaratlanul is olyan dolgok bukkannak elő a fejemben, amiket rémálmaiban sem szeretnék visszanézni.
Tudom, tudom, ne dramatizáljam már ennyire túl, hiszen nem lett semmi baj, de szülőnek lenni nekem ezt is jelenti: hogy féltem, elmondhatatlanul féltem. Olyan elemi erővel tör rám a féltés, hogy megrengeti a szívemet és a lelkemet.
A fiam nekem a minden: az élet, a levegő, minden mozgatórugója. Az én óriási felelősségem, csakis az enyém. És ma tehetetlen voltam egy örökkévaló percen keresztül.
Soha többé nem akarom átélni ezt a rettegést. És senkinek nem kívánom, hogy megtudja, milyen. Mert a világ legnyomorultabb érzése, biztosan állíthatom.
Ma nem lett baj. De gúzsba köt a félelem, hogy nem tudom megvédeni mindentől.
Jól esett leírni. Azt hiszem, most már fogok tudni aludni. Megyek, magamhoz szorítom, és elalszom a szuszogásában. És soha, de soha többé nem engedem el a kezét.