A kórházi táska utazásra készen várakozik az előszobában.
Anya mindent tökéletesen elrendezett még mielőtt útra kelünk. Elvárásai toronymagasak, legfőképpen önmagával szemben. Fölöslegesen. Az elmúlt hetekben rengetegszer átismételte a teendőit. Tépelődött, mert bizonytalanságban telt el ez a pár hét. Nyugtalankodott azon, hogy kellőképpen gyarapszik-e a baba a hasában. Az ultrahangos vizsgálat eltérést mutatott. Persze utólag kiderült, hogy Luca rendesen növekszik, csak a mérés hozott pontatlan eredményeket. Ő tehetetlennek, én inkább dühösnek éreztem magam. Fájt bánkódva látnom őt. Hiábavaló volt a meggyőződésem, miszerint minden rendben zajlik a kerek pocakjában. A tüske bent maradt.
A női lélek áldott állapotban egy hatalmas fává terebélyesedik (persze máskülönben is az, de várandósan vertikális erdővé növekszik). Levelei egytől-egyig szükségesek ahhoz, hogy gyarapodjon a magzat. A kismama egyenként olvasgatja, nézegeti a leveleit. Úgy járja át őket, mint a szél. Basszus, én néha egyetlen levelével sem vagyok teljesen tisztában. Számomra rejtély, honnan serdülnek ezek a levelek. Ha a hasonlatoknál maradok, valamiféle zászló lehetek, de semmiféleképpen nem fa. A sors furcsa fintora, hogy bölcsődés jelem a falevél, óvodás jelem pedig a zászló volt.
Este hazaérve hallgatom, ahogyan mosolyogva meséli az aznapi teendőit, hogy lényegében mi mindennel kedveskedett aznap a babánknak. Előveszi a féltve őrzött listáját és talál bőven helyet egy újabb kis törődésnek, apró újragondolásnak. Készülődik a nap huszonnégy órájában. Én meg néha tagadhatatlanul várom, hogy elterüljek az ágyon és lecsapjam a belső biztosítékomat. Elterülés közben ő gyomorégéssel küzd, párnákat tuszkol maga alá, hogy valamelyest kényelmesen elhelyezkedjen. Még ekkor is latolgatja teendőit, tervezgeti a holnapot, számolja a szívverését, hogy biztosra tudja, odabent minden rendben megy. Felkel, átsuhan a gyerekszobába megnézni Gyerkőcöt. Elképesztő ez az egybeolvadás anyuka és magzata között. Elképesztő, hogy fél pillanat alatt belealszom.
Belső sugallatok, pocaksimítások, gyöngybetűs listák, vizsgálati jelentések, frissen mosott, puha ruhácskák, kuporgatott kis pénzek még egy-egy hiányzó apróságra, odaadás, törődés, féltés és bizonytalanságok sorakoznak az elmúlt nyolc hónapban. Nekem ez összevisszaság, őbenne valami organikus rend. Mindezt tetézve, a figyelméből jut másra is a családban. Honnan az energia minderre? Ez lehetne költői kérdés is, de nem az. Férfi agyam tényleges választ követel. Kívülről olyan kerek a NŐ, mint a hasa. Minden, amit tesz, egyszerre egy sokkal tágabb, univerzális és teremtő értelmet nyer.
Kettős a készülődésünk: megnyugvás és feszült készenlét is egyben. Minden nappal erősödik a belső béke, hiszen Luca már nem lesz koraszülött. Minden vizsgálat pozitív megerősítés abban, hogy a Pici egészséges kell legyen. Ugyanakkor naponta nő a nyugtalanságunk, mert valami hatalmas fog történni velünk. Csak pár utcával arrébb megyünk és csupán néhány napra. Logisztikáját nézve, azért utazunk el, hogy hazajöjjünk. Mi elmegyünk, de egy kis jövevény jön. Úgy jön, hogy igazándiból már itt is van. Részese az életünknek. Fülel, szívlel, kopogtat és rugdos belülről. Vajon Gyerkőc miként fogja kistesója születését megélni? Egy nap elviszem az anyukáját a kórházba, pár napra rá hazahozom a Picivel. Sokat beszélgetünk Gyerkőccel. Konkrét kérdéseket fogalmaz meg, például érdekelte, hogy ki lesz a babával otthon, ha Anya megint dolgozni fog. Érződik rajta, hogyan lassan és finoman árnyalja a születésről alkotott benyomásait. Néha úgy érzem, az általa rajzolt kép pontosabb, mint az enyém.
Amikor a kiságyat és a pelenkázót szereltük össze, Gyerkőc is hozta a maga kis szerszámosládáját. Ünnepélyesen segédkezett, fúrt-faragott. Egyetlen mozdulata sem ment mellé, mintha mestermunkát készített volna. Ösztönösen sejtett valamit a kiságy összeszerelésének szentségéről. Ösztönösen hozza azt a derűs, de komoly készülődést és tudást, amit az anyukájában is látok. Ők ketten egy húron pendülnek, mert közel vannak a rejtélyhez, a párutcás és kilenchónapos utazásról mindent tudnak. Ők ketten hat éve már átélték együtt a születést. Én nem. Se kívülről, se közelről. A sajátomra pedig nem emlékszem. Ha belegebedek se tudom teljes mértékében felfogni a születés misztériumát. Mistico! Mi a francot kell majd csinálnom a szülőszobában? Hogyan fogok segíteni? Arra kért múltkor, hogy derűs és humoros legyek. Kérdezősködtem apukáktól, ők miként élték meg az apás szülést. A válaszok olyan tarkára sikerültek, mint maga az élet. Variációk apás szülésre, kettőspont: van aki egy csempekockára összpontosított és görcsösen fogta párja kezét, van aki művészi felvételeket készített, van aki lányosan összeesett. Kaptam rajongó és elrettentő megnyilvánulásokat egyaránt. Töprengek és próbálok én is egy benső fát nevelgetni magamban, ami majd elég erős lesz ahhoz, hogy elbírjon két rajta csimpaszkodó gyermeket is. Elkezdem a gyökereknél felrajzolni a temérdek teendőt a pelenkázástól az álmatlan éjjelekig.
Lehet, hogy a túlzott racionalitás az én férfiúi bajom? Fejjel és külső szemmel közelítek ahhoz, ami belülről ered? Sürget az idő: hamarosan indulnunk kell. Pedig már úton vagyunk. Attól a pillanattól kezdve, hogy a párom először nyújtotta át nekem a hároméves kisfiát, hogy vigyázzak rá. Attól a pillanattól kezdve úton vagyunk, hogy gyerek fejjel eldöntöttem, egyszer apa leszek.
Itt állok az üres kiságy előtt. Bedugom a fejem a baldachin alá. Jó illatok, finomság és szeretet lakik odabent. Legszívesebben befészkelném magam a kellős közepébe. Vagy nem is oda, először inkább a legbiztonságosabbnak tűnő sarkába. Ott nekem nagyon jó lenne. És a születendő kislányunknak is nagyon jó lesz.
Ha tetszett a cikk, kattanj www.fater.hu oldalára, ahol az apaság és gyermeknevelés alternatív kérdéseivel és más »faterságokkal« is találkozhatsz. Várunk szeretettel!