Tegnap este néztük a híradót, és megütötte a fülem, hogy Márki Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester néha testi fenyítést is alkalmazott a gyereknevelésben, és ezt helyénvalónak, alkalmazhatónak is tartja. Megemlítettem a férjemnek, hogy nem túl szerencsés dolog ezt nyíltan felvállalni egy olyan országban, ahol hetente minimum egy, családon belüli erőszakból fakadó gyilkosság történik. De a mondat második felét már nem tudtam befejezni, mert elszabadultak az indulatok. Persze csak szóban.
Ha nem segít más
A férjem arra hivatkozott, hogy elképzelhető, hogy tényleg nem segít más, csak a testi fenyítés, hiszen ő maga is kapott gyerekkorában anyai és atyai nyakleveseket is, de mindegyiket jogosnak ítélte meg, és nemi gazán okozott benne lelki törést.
Én ezzel szemben gyűlöltem a szüleimet minden egyes nyakleves után, mert úgy éreztem, hogy porig aláztak vele, ráadásul soha nem tartottam indokoltnak ezt a mértékű erőszakot. Én például azért kaptam, amire a mai napig emlékszem, mert kiradíroztam egy fekete pontot a füzetemből elsőben. Azért radíroztam ki, mert féltem, hogy ki fogok kapni. Aztán azért kaptam ki végül, mert meg akartam akadályozni, hogy kikapjak. Emlékszem még arra is, hogy ahányszor apu nyakast adott, elvonultam sírni (az igazságtalanság miatt), és édesanyám sokszor velem sírt.
Ebből is látszik, hogy a büntetéstől, és a testi fenyítéstől való félelem önmagában is idézhet elő a gyereknél olyan viselkedést, amivel, mintegy 22-es csapdája, végül mégis előidézi a rettegett büntetést.
Mit mond a törvény?
Magyarországon természetesen tilos a gyereket megpofozni, nyaklevest adni neki, vagy bármilyen testi fenyítést alkalmazni vele szemben, ám a törvénykezés itt meg is áll: senki nem tesz semmit, ha otthon mégis verik a gyerekeket, és ez nem ölt minimum látható mértéket. Senki nem kopogtat be az ajtón, hogy megkérdezze a gyerekeket, kaptak-e pofont anyutól vagy aputól, bár ha szerencsétlen be is vallaná, hogy kapott, akkor sem valószínű, hogy bármilyen változás történne. A testi fenyítés tilos az iskolában és az óvodában is.
„A gyermeknek joga van emberi méltósága tiszteletben tartásához, a bántalmazással – fizikai, szexuális vagy lelki erőszakkal -, az elhanyagolással és az információs ártalommal szembeni védelemhez. A gyermek nem vethető alá kínzásnak, testi fenyítésnek és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésnek, illetve bánásmódnak” – áll a gyámsági- és gyermekvédelmi törvény 2004-es módosításában.
„Ha megütöd, elválok!”
Ez volt az első gondolatom, de tovább beszélgettünk és kiderült, hogy a férjem részéről sem ilyen egyszerű a dolog. Ő tulajdonképpen nem a verést helyeselte, hanem annak a lehetőségét tartja elfogadhatónak, hogy egy ember (legyen férfi vagy nő) életében igenis lehet egy olyan pillanat, amikor sajnálatos módon nem bírja alkalmazni a pozitív pszichológia elveit, amikor elmennek otthonról, és amikor hiábavalónak tűnik minden gyereknevelési tanácsadás, mert egyszercsak eljár a keze. Ami törést okozhat mind a szülő, mint a gyerek életében.
Én azon az állásponton vagyok, hogy gyereket megütni gyengeség és tehetetlenség egyszerre.
Akkor mit csináljunk?
Egy órányi heves vitát követően azért megnyugodva vettem tudomásul, hogy nagyjából ugyanazon az állásponton vagyunk: a gyereket senki nem akarja megütni és nem tartjuk elfogadhatónak sem, de szerencsére még nem kerültünk olyan helyzetbe, ami ebben a tekintetben próbára tett volna bennünket. Addig is megegyeztünk abban, hogy annyit tehetünk, hogy úgy neveljük a gyereket, hogy ne legyen szükség a testi fenyítésre.
Te mit csinálnál, ha a párod megütné a gyereked? És ha te? Beszélgettetek már erről?