Aki már nevelt kisgyereket, vagy találkozott már olyannal, aki nevel kisgyereket, az tudja, hogy az első évek leggyakoribb panasza a szülők szájából a kialvatlanság, a sok-sok ébredés éjszaka. Persze vannak olyan csecsemők, gyermekek, aki kezdetektől jó alvók, hamar átalusszák az éjszakát, de nem ez az átlag. Nagyon nem.
A babák az első időszakban sokszor ébrednek: részben az éhség miatt, de legalább ennyire az interakcióért, a kapcsolódásért. Nem egyszer hallottam már, és tapasztaltam is, hogy az éjszakai szoptatások egy idő után mennyire megterhelő az anyák számára, és valóban nagy átlagban egy anyatejes baba gyakrabban kel, mint egy tápszeres, de higgyük el, hogy az éjszakai tápszergyártás is nagyon megterhelő, hiszen a tej „kéznél”, jobban mondva mellnél van, nem kell vízforralóhoz, mikróhoz mászkálni. Az együtt alvó családoknál egy szoptatós anyának fel sem kell kelnie. DE! Mindkét helyzet nagyon sokszor okoz kimerültséget a szülőnek, ha sűrűn kel a baba.
Vannak időszakok, helyzetek, amikor úgy érezzük, az éjszakánk végeláthatatlan ébredések sora: egy-egy fogzásnál, mozgásfejlődési szakaszváltásnál, betegségnél… Ilyenkor azon kapjuk magunkat, hogy az addig egészen jól alvó, 1-2szer ébredő babánk óránként vagy akár sűrűbben kel. Rutinos, többgyerekes szülő, ekkor azt mantrázza, hogy ez is csak átmeneti, a nagyobbaknál is túléltük, és ez néha segít, de a biológiai szükséglet az alvásra, olyan égető, hogy minden racionális érv eltűnik.
Még nehezebb ez, mikor az ember az első gyerekével éli meg. Mikor semmi más vágya nincs, mint aludni vagy olyan tuti tanácsot kapni, amitől egy napon belül csodás alvóvá válik a gyermeke. Annyira emlékszem, mikor az első fiammal szenvedtünk a nem-alvástól (ezért is döntöttem a továbbtanulás mellett a témában), és nem kaptunk fogódzót, hogy hogyan lenne jobb. Ennél csak az volt rosszabb, mikor nagyobb gyerekek szülei mosolyogtak ránk, hogy majd elmúlik, olyan rövid a kisbaba kor, használjuk ki és élvezzük… Mikor az ember kialvatlan egy ilyen mondat kb tőr a szívébe, még ha utólag rá is jön, hogy igaz. Hogy mi lenne a segítség? Egy átaludt éjszaka… De ugye ez nem így megy.
A dolognak nincs vége az első gyerek alvásának rendeződésével, legfeljebb ahogy írtam, könnyebben elfogadjuk a többedik gyereknél. De a kialvatlanság miatti szenvedés nem enyhül a tudással.
Három gyermekem van. A nagyfiam 5.5 éves, 4.5 éves kora óta alussza át az éjszakát, egy-egy kivétellel, mikor már magától kimegy a mosdóba. A 3.5 évesemnek már vannak nagyon jó átaludt éjjelei, de még mindig igényel minket 1-2szer a legtöbb este. A kicsi, 1 éves, szopik, nem keveset, de fronttól, fejlődéstől, betegségtől függően vannak jobb és kevésbé kellemes alvásaink. Egyszer minimum kel, de jellemzően többször. Én még jó helyzetben vagyok, mert ketten neveljük a gyerekeket, meg tudjuk osztani erőinket: apjuk megy a nagyokhoz, én a picihez. Viszont vannak olyan gödrök, amik aljáról nem látszik túlzottan a fény. Ilyen mikor mindhárom beteg, kelnek sokszor, a takonytól nem kapnak levegőt, de ha bekapcsoljuk az orrszívót, a zaj kiborít mindenki mást is. Mikor mérlegelni kel, melyik kezembe harapjak, mikor ötödször ébredek éjszaka, és nem tudom, hol vagyok, hogy kerültem az ágyamba vissza, mikor nappal mintha letekerték volna az agyam, és a nagyfiam azon nevet, hogy teljesen össze nem illő szavakat cserélek fel…
És meg is érkeztünk az igazi mondanivalómhoz, a kialvatlanság miatti módosult tudatállapothoz, és ahhoz, amiről nem szokás beszélni. Aki az anyaságot/szülőséget, mint egy rózsaszín cukormázat szeretné látni, az itt hagyja abba az olvasást.
Szakemberként azt érzem, hogy kötelességem felvállalni a rosszat is a jóval, még akkor is, ha ezek után lehet, hogy valaki máshogy néz rám. Miért kell erről beszélni? Mert sok-sok anya fordul hozzám azzal, hogy velük valami nem stimmel, hogy mások biztos nem gondolnak ilyent, hogy ők rossz anyák. Vannak helyzetek, amikben valóban igazi problémáról van szó, ami beavatkozást kíván, de a legtöbb ilyen helyzet pusztán a kimerültségről szól. Nem is húzom tovább, arról van szó, amit én a kialvatlanság démonainak nevezek nagyon költően. Ezt anyaként én úgy élem meg, hogy mikor már 4-5-6 órája elvileg lefeküdtem aludni, de ebből 10-20 perces megszakításokkal a gyerekkel voltam, már összefolyik az idő, és kb sírhatnékom van, hogy aludnék, akkor valami emésztő sötétség húz be. Már nem látom a cuki babám, akit rajongásig szeretek, csak egy mérges kis csomagot, aki nem hagy aludni, pedig én semmi másra nem vágyom. Nem vagyok önmagam, csak borzalmas gondolatok járnak a fejembe: vagy arról, hogyan megyek pizsamában világgá, vagy arról hogyan halok meg, és akkor alhatok végre, esetleg mit tennék a gyerekkel, hogy végre csönd legyen. Igen szakember vagyok, 3 gyerek anyja és ilyen gondolatok jönnek. De mennek is, nem ártok sem a gyerekemnek sem magamnak, és marad a bűntudat, ami csak erősödik, miután végre aludtam összefüggő két órát. Mikor ilyen mélységben vagyok, azt érzem, hogy sokszor semmi nem segít, mert csak elkeseredett és dühös vagyok. Ha meg tudok állni imádkozni, az erőt ad, hogy kedvesen nyúljak a babámhoz, de ha belesüppedek a mélységbe, akkor néha minden finomság nélkül kapom ki, hogy ringassam, szoptassam… Még egyszer egy újjal sem bántom a gyerekem, csak nem tudok az a szelíd anya lenni, aki szeretnék. Akkor és ott, kb 2 másodpercig, ami után hosszú ideig rosszul érzem magam. Ezt az állapotot nagyon fontos elkülöníteni attól, mikor valaki nappal jut ilyen gondolatokra, nem lehet erről kimozdítani, avagy ténylegesen ártani szeretne a gyerekének, vagy elhagyni, mert amögött sokszor a gyermekágyi depresszió áll. Ezek az éjszakai etapok, ahogy jönnek, úgy mennek is, és semmi máshoz nem köthetőek, mint a kialvatlansághoz.
Pár fontos dolgot ezzel kapcsolatban le kell írnom:
- ha ennyire ki vagyunk merülve, ha húz be minket a sötétség és agresszív gondolataink vannak, mindenképp távolodjunk el a helyzettől. Mossunk arcot, lélegezzünk párat, ha lehet, kérjünk segítséget a párunktól. Inkább nyöszörögjön 1 percet a baba, mint hogy elhamarkodottan olyant tegyünk, úgy szóljunk hozzá, amit megbánnánk
- ha ez a lelki állapot nem 1-1 éjszakára korlátozódik, kérjünk szakembertől segítséget
- ha a negatív gondolataink, érzéseink zavarnak, beszéljünk róluk szakemberrel
- nem kell mindent egyedül megoldani és nem leszünk kevesebbek attól, ha bevalljuk a gyengeségeinket
- attól még, hogy gondolsz valamit félálomban, de elhessegeted, és ugyanúgy szereted a gyereked, gondoskodsz róla, ahogy addig, attól nem leszel rossz anya. Az első gyerekem születése előtt az első hetekről azt mondta egy nagycsaládos ismerős anyuka, hogy ha azt érzed, hogy már bántanád a gyereket, tedd le, vegyél nagy levegőket, és ha lenyugodtál, szeresd tovább és ne érezd magad rossz anyának. Nem gondolom, hogy normális, hogy ennyire ki vannak anyák tömegei zsigerelve, de jelen – elmagányosodott, főleg most COVID idején – korban sajnos ez elég átlagos.
- ahányszor lehet, aludjunk nappal
- ha nagyon húz le a mélység, fújtunk párat, kerüljünk testkontaktusba a gyerekünkkel, akár bőrkontaktusba, mert az így felszabaduló oxitocin őt és minket is nyugtat
- nyugodtan változtassunk az elveinken a helyzetnek megfelelően: próbáljunk együtt aludni a gyerekkel, ha addig nem tettük, vagy épp kérjük meg a párunkat, hogy ő aludjon most vele, legyen vele többet.
- ha ki szeretnénk próbálni egy módszert, de bizonytalanok vagyunk benne, ne mami fórumokon kérdezzünk róla, mert ott általában mindenki a saját igazát, tapasztalatait osztja, vagy épp kognitív disszonancia redukcióként egy olyan módszer mellett kardoskodik, aminél ő is megszenvedett
- ha egy kis alvás után magunkhoz térünk, szeretgessük a gyerekeinket, és higgyük el, hogy egy rossz gondolattól, egy feszültebb szótól nem sérült a pici, és csodás szülei lehetünk
- a lényegi különbség a gondolat és tett között van. Soha, de soha ne tegyünk olyant, amivel ártatnánk a gyereknek, vagy akár csak megijeszthetnénk. Ha nem tudunk megnyugodni, azonnal kérjünk segítséget, akár éjszaka közepén is
Utolsó tanácsom talán annyi lenne, hogy szakítsunk időt nappal magunkra és olyan dolgokra, amikből töltődünk. Nem tudunk úgy adni magunkból, hogy mi magunk is elfogyunk, és noha a gyerekek rengeteg örömöt adnak, az energiánk forrásai nem lehetnek ők.
Nem egy rózsaszín írás ez, és mint látszik – noha egész életemben anya akartam lenni – nekem sem mélységektől mentes ez az út, mindegy mennyi tudásom van. És én még hálát adok, mert mindhárom fiam egészséges, kiegyensúlyozott, jófej gyerek. Az alvásba meg csak belejönnek