Mit mondanék? Manapság egyre többen veszik a bátorságot, hogy egy-egy életvezetési tanácsadó, vagy mediátor tanfolyam elvégzése után mindenféle tanácsokat osztogassanak. Remélem, megvan hozzá az a háttér is, ami tényleg feljogosítja őket erre. Mert egy papír, egy oklevél ehhez nem elég.
Szeretnék én is már régóta ilyen módon segíteni, mert tudom, hiteles lennék. A majdnem harmincéves felnőtt életemben hihetetlen sok dolgot megértem, átéltem, megtapasztaltam, láttam és részese voltam. Szeretnék objektív szemlélőként a történésekre rávilágítani, leásni a mélyre, megmutatni egy-egy adott helyzet minden aspektusát. Néha picit megrázni, de inkább felrázni az értetlenkedőket, a tétova lézengőket, a cél nélküli csellengőket. Átadni azt az ismeretet, ami csak nekem van. Ami csak bennem van.
A legtöbb tennivaló szerintem az emberi kapcsolatok terén lenne. Itt is főleg a párkapcsolatokban. Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy mit mondanék, ha előttem ülne egy olyan pár, akik már eldöntötték a válást, már biztos, hogy nincs visszaút, már nem lehet újraindítani kettejük közös meséjét.
Talán azzal kezdeném, hogy menjenek vissza a legelejére. Amikor elkezdődött, aztán gondolják tovább a közös életüket, és azokat az eseményeket, amiknek együtt örültek, és elevenítsék fel azokat a tulajdonságokat, amiket egymásban szerettek. Ássák elő újra a régen elfeledett érzéseket. És ezekkel felvértezve induljanak el az általuk választott új úton. Külön, más irányba. Szeretettel, odafigyeléssel.
Elmondanám azt is, hogy tiszteljék a természet egyik legfontosabb törvényét, amely szerint mindennek megszabott ideje van. Egyszer minden véget ér. Ezt el kell fogadnunk vita nélkül. És szerencsések azok, akiket nem emberi döntés, hanem egy sokkal erősebb hatalom: a halál választ csak el egymástól. Ez ellen nem védekezhetünk, ezt nem befolyásolhatjuk. De a gondolatainkat mi alakítjuk, a döntéseinket mi hozzuk meg. És nem mindegy, hogy hogyan. Mert minden egyes döntésünkért minekünk kell a felelősséget vállalni abban a tudatban, hogy annak mindig következményei lesznek. És nem csak saját magunkra vonatkoztatva. Hiszen nem vagyunk egyedül. Vannak körülöttünk családtagok, barátok, ismerősök, munkatársak. A mi életünk az ő életükre is hatással van. Ők is aggódnak, féltenek, félik az új utunkat. Felelősek vagyunk őértük is.
És hiába válunk el, mindig marad olyan kapocs, ami összeköt. Örökre, végérvényesen nem lehet már semmit elvágni. Az életünk része marad egy-egy közös barát, az anyós, após, a kedvenc étterem, a sokszor együtt megnézett film, egy zeneszám, a közösen vásárolt tárgyak, a megírt üzenetek, a fényképek az albumban, a fába vésett monogram, és kitörölhetetlenül megmarad bennünk minden együtt átélt mozzanat, amely esetleg az idő múlásával halványodik, de soha nem tűnik el.
Nem tudjuk kettévágni, és elosztani a közös gyerekeinket. A kettőnk egységéből született csodát. Felezni kell, hiszen már nem leszünk egy helyen, de felezni az időt kell, a velük végzett munkát, és anyagi terheket. Mindkét szülőnek ugyanannyi jár. Ugyanannyi együtt töltött idő, ugyanannyi felelősség és tennivaló.
Soha nem értettem azokat a nőket, akik bosszúból korlátozzák a láthatást, meghatározzák, hogy a gyerekek mennyit találkozhatnak az apukájukkal. Nem adnak nekik szabadságot ebben, mereven ragaszkodnak az igazságtalan bírói döntéshez, a kéthetene hétvégi apa-szerephez. De nem értem azokat az apákat sem, akik fillérekkel szúrják ki a volt-feleségük szemét gyerektartás címén. Mert nem értik meg, hogy a pénzzel nyugalmat, biztonságot és időt is adnak a családnak.
Nem értem, a gyerekek előtt folyó vitákat, rágalmazásokat, egymás földbe döngölését. Számomra ezek a szülők nem anyák, és apák, hanem csak szánalmas lények, akik példamutatásból, mintaadásból és konfliktuskezelésből egyesre vizsgáztak.
Mert mi vagyunk a minta. Mi vagyunk a példakép. És ha a gyerekeink ezt látják, ezt viszik majd magukkal tovább. És észre sem vesszük, de egy életre megnyomorítjuk őket is. Szülőnek lenni nem könnyű feladat. De ha már belevágtunk, akkor nőjük fel a feladathoz! Gyűjtsünk magunkba rengeteg erőt, energiát és intelligenciát. Tanuljuk meg a szülői felelősség minden egyes szegmensét. És legyen bennünk kellő szeretet és tisztelet egymás iránt. Mert szeretet nélkül, haragosan, bosszúszomjasan nem lehet élni. Belülről is elsorvadunk, megöregszünk. És ezt sugározzuk magunk körül.
Higgyetek nekem! Menni fog! Nagy levegőt kell venni, majd kifújni. Megnyújtózni. Letenni a púpot, kiemelni szívünkből a követ, felköhögni torkunkból a gombócot. Felállni, kezet fogni. Egymásra mosolyogni. És megölelni a másikat. Majd elengedni. Először a kezét. Végigsimítva utoljára a tenyere finom bőrét, az ujjait. Utána a szemét, a tekintetét is… Mert a közös könyvetek első fejezete lezárult.
De a könyvírást nem hagyhatjátok abba, míg éltek tovább kell folytatnotok. S ha majd meghaltok, nos, akkor, de csak akkor kerülhet ki a vége felirat. De addig még nagyon sok dolgotok van…
És egyáltalán nem mindegy, hogy miről szól majd a következő fejezet.