Gyerekkoromban nem volt adventi naptáram. Volt viszont egy nagy, piros papírszívem kartonból, amire az adventi időszakban minden este feljegyeztem a jótetteimet. Nem részleteztem se hosszú mondatokkal, se ábrákkal, csak kis piros szívecskékkel jelöltem minden egyes jócselekedetet. Az esti számvetésben anyukám segített, így ebben a karácsony előtti négy hétben lelkiismeretesen átbeszéltük a napi eseményeket, kifejzetten a jobbik énemre koncentrálva. A nálam sok évvel idősebb tesóm, aki már nem bajlódott szívecskékkel, de azért időnként belehallgatott a jótett-felsorolásomba, megállapította, hogy még az olyan természetes kötelességeimre is hirtelen szupererőként tekintek, mint hogy felöltözöm egyedül vagy megmosom a fogam… Elismerem, ez így történt, de nem kockáztathattam, mert a tét túl nagy volt: karácsonyig be kellett telnie a nagy piros szívnek sok kicsivel, mert csak az igazán jó gyerekekhez jött el a Jézuska és az angyalkák…
Nem volt minden nap csokijutalom, de a végső célért megérte küzdeni: 24-én, mire hazaértünk a pásztorjátékról, ott állt a nappalinkban a feldíszített karácsonyfa, alatta a rengeteg ajándék… Valaki tehát mégis látta a fáradságaimat, hogy hányszor vittem le a szemetet és segítettem krumplit pucolni! Sőt, ebben az időszakban kivételesen még a szorgalmi leckéket is megírtam, pedig azt – akkori felfogásom szerint – csak a stréberek szokták… Meg azok, akik piros szívecskéket gyűjtögetnek otthon, de ezt persze a világért se árultam el az osztálytársaimnak, akármit is mondtak rám.
Annak ellenére, hogy nem kaptam azonnali tárgyi kompenzációt a napi jóságokért cserébe, a december 24-i varázslaton kívül valami mégis motivált napról napra az igyekvésben. Mégpedig azok az esti beszélgetések, amikor anyukámmal leültünk az asztalhoz, és elmesélhettem neki, mennyi jót csináltam aznap. Ez egy legális dicsekedés volt, amit rendkívül élveztem: büszkélkedhettem minden kis aprósággal, amit alapesetben még én magam sem tettem volna szóvá a „mi volt ma a suliban” című szokásos uncsi beszámolómban. Hogy kölcsönadtam a radíromat a padtársamnak vagy vizet töltöttem ebédnél a barátnőmnek, sőt hogy aznap egyszer se hülyéztem le senkit… Ez mind kihagyhatatlanul fontos elmesélnivalóvá vált. Ebben a négy hétben igazi kis angyalkának állíthattam be magam anyukám és egy kicsit saját magam előtt is, és ennek még nyoma is maradt a piros rajzok formájában. Sajnos a tesóm szigorú megjegyzései némileg kontrollálták az önfényezést, mert azért a „jótettemért” végül mégsem rajzolhattam szívecskét hogy kezet mostam pisilés után, pedig a sok kézmosással ugyebár nagyon gyorsan betelt volna a kartonszív…
De a bensőséges otthoni beszélgetéseken, anyukám dicséretén és a fa alatt megtalált kincseken túl egy sokkal nagyobb ajándékot is kaptam ezektől a szívecskéktől, ami sok-sok karácsonyon túl a mai napig elkísér: ez pedig az önbizalom. Bár a szívecskegyűjtögetés nem tartott ki hosszú éveken keresztül, mert egy idő után lelepleződtek az angyalkák, de annak a néhány adventnek a jótékony hatását még a felnőtt életemben is érzem. Az igény arra, hogy időnként önvizsgálatot tartsak és átgondoljam, mit csináltam jól és mit rosszul, hogy melyik cselekedetemmel haladtam közelebb ahhoz, ami lenni szeretnék és amit el akarok érni – ezt mind akkor tanultam meg, a piros ceruzával a kezemben. Hogy tudok magamra pozitív szemmel (is) tekinteni, hogy képes vagyok felismerni az erényeimet és örülni a sikereimnek, ezt én mind egy darab kartonpapírnak köszönhetem. Meg persze az anyukámnak, aki odaült mellém, és megkérdezte, mi jót csináltam aznap.
Ma már szinte minden gyereknek van adventi naptára, amivel visszaszámolhat karácsonyig. Az ünnepre való készülődés, várakozás lassan tetőkofára hág. A kérdés csak az, hogy a napi szaloncukrokon, mézeskalácson kívül adunk-e valami többet a gyerekeinknek ebben az időszakban. Valamit, ami felnőttként is megmarad. Háromgyerekes anyaként írom, hogy tudom, nehéz. Nehéz a sok tennivalón túl minőségi időt, teljes figyelmet, pozitív megerősítést adni nekik nap mint nap újra és újra – főleg amikor leginkább ördögfiókákra emlékeztetnek… De kezdhetjük azzal, hogy angyalokként tekintünk saját magunkra – hiszen úgyis mi vagyunk azok, akik odavarázsolják azt a sok meglepetést a lakásba. És ha ez sikerül, ha elhisszük, hogy a karikás szemeink és a narancsbőrünk alatt angyalokat rejtegetünk, talán nagyobb eséllyel sikerül kilépünk a szokásos mókuskerékből is. Legalább ilyenkor adventben.
Héda Veronika