Bele sem gondoltam, amikor augusztus végén vagy száz szülőtársammal együtt, a tornateremben ücsörögve hallgattam az óvodavezető és óvodapszichológus tájékoztatóját, hogy az óvoda nem csak a gyerekemnek fog minden napra elfoglaltságot biztosítani, hanem nekem is. Így történt, hogy, bár a bölcsiben is volt néhány nap, amikor készülni kellett, az oviban kezdtem el magam igazán szaranyának érezni…
Kicsit olyan érzésem van, mint a suliban, amikor feleltünk. Lapítok, nehogy észrevegyen a tanár (pl amikor SZMK tagot választottunk), ha feladat van, akkor pedig szorongok, hogy mégis hogy fog ez sikerülni. Lesek, nézem, mit csinál a többi szülő, és közben próbálok jó képet vágni az egészhez. Igyekszem barátokat találni, kapaszkodót keresni, hogy legyenek bajtársak, akikkel végigjárjuk az ovit. A szülők iskoláját. Az óvó nénink pedig olyan erélyes, hogy még én is félek tőle…
Lehetetlen időpontok
A bölcsiben megszokott volt, hogy 7 – 7:15 között érkezünk a fiammal, a másik csoportban mindig volt már 4-5 gyerek, az egyik kisgyermeknevelő pedig mindig hatalmas mosollyal várt bennünket. Az oviban lefagyva szembesültem azzal, hogy 7:15-kor rendszeresen az én fiam az első, akit benyomok az ajtón – ha az óvó néni egyáltalán megérkezett már. Ugyanez igaz a távozás időpontjára is: a bölcsiben simán 16 – 16:30 körül értem oda érte, még játszott a legjobb barátaival. A minap 16:30-kor mentem az oviba (a fiamat a barátnőm hozta el), a csoportban már nem volt SENKI, a villanyt pedig leoltották. Hol dolgozik a többi szülő? Dolgoznak egyáltalán? Mindenkinél van legalább egy bevethető nagyszülő, esetleg egy fizetett bébiszitter? Tényleg csak mi nem tudjuk megoldani a férjemmel, hogy a gyerek később érkezzen és korábban menjen haza? Iszonyatosan rossz érzés, hogy állandóan rohanok, izzadok, hogy minél korábban mehessek érte, de mégis mindig utolsóként (vagy majdnem utolsóként) érkezem. Ezzel párhuzamosan az irodai nyilvántartóval is vívom a csatát, hogy meglegyen a havi ledolgozandó óraszám. Nincs olyan, hogy előbb eljövök és azt nem kell majd bepótolnom. Mindig be kell.
Lehetetlen kérések
Takarítás világnapja, Mihály-napi vásár – hirtelen ezt a kettőt tudom említeni az elmúlt két hétből. A gyerekem tulajdonképpen még be se szokott az oviba, de máris mehetek rendbe tenni az óvoda udvarát, lehetőleg már fél 4-től. Vigyek ecsetet és petúniát, ha lehet, esetleg gereblyét vagy ásót. Ezért a programért induljak el egy órával korábban a munkahelyemről – ami a havi óraszámomnak nem tesz valami jót – legközelebb egy órával később kell(ene) mennem a gyerekemért. A Mihály-napi vásár se piskóta: süssünk süteményt, vagy menjünk árulni 12-13 (de tényleg, ki a franc van otthon ilyenkor???) óra vagy 15-17 óra KÖZÖTT. Lehorgadt fejjel inkább a sütisütők közé teszem be magam, mivel betegszabadságon vagyok, „bőven van időm” megsütni a vegán cookiet. Hab a tortán, hogy mindkét „programot” két nappal az aktualitása előtt függesztettek ki a falra, vagy mondták el a szülőknek. Ha a férjem viszi a gyereket reggel, mégcsak nem is tudok róla. Eszméletlen.
Zsebbenyúlós kérdések
Az első szülőin több oldalnyi papírt böngészünk át, hogy miféle hozzájárulásokra van szükség. Ez persze óvodánként változó, nekünk van írószer-hozzájárulás, nem tudom milyen hozzájárulás, havi csoportpénz. A bölcsis havi 500-ról a havi 1500 Ft igencsak combos ugrás a családi pénztárcánknak, még szerencse, hogy az étkezésért legalább nem kell fizetni, mert annyira csórók vagyunk. Lehetőleg írjuk be azt is, hogy mivel tudunk segíteni – természetesen ingyen – az óvodának. Van, aki ajánlkozik festésre, de fél 5 után már nem megfelelő az időpont… Természetesen van havonta egy gyümölcsnap is, mert a gyerekek napi 3 étkezést kapnak államilag, így a negyediket, a tízórait, a szülők finanszírozzák. 24 gyerek van, havonta egyszer kerül ránk a sor. Izgulok, hogy el ne felejtsem, mikor jövök én. Összességében az első szülőiről úgy jövök ki, hogy az „ingyenes” óvodai ellátás kb 20-30.000 Ft-ba fog kerülni, amit ne értsetek félre, nem sajnálok, inkább csak nem voltam rá felkészülve.
Minden nap van valami, történik valami, kiderül valami, amire az ember egyszerűen nincs felkészülve, és ha nem csinálod, akkor egyértelműen jön a „szaranya” érzés. Mert nem akarod, hogy a gyerekedre azért pikkeljenek, mert lusta anyja van, mert még erre sem képes. Inkább beveszem az antibiotikumot, és megyek sütit sütni. Egyetlen dolog azért vigasztal: a fiam jól érzi magát az oviban, vannak új barátai, sok új dolgot megtanult, és még nem volt beteg. Őszintén? Ezekért tényleg bármit megtennék – bármikor.
Nálatok hogy van ez? Csak én veszem ilyen nehezen ezt az ovi kérdést? Ti mikor viszitek a gyereket be, és mikor mentek érte? Mennyi „társadalmi munkát” várnak el a szülőktől?