Elegem van.
Tudom, az égvilágon semmit nem fogok elérni azzal, ha világgá kiabálom a mérgemet, hiszen ez a fránya versengés és kategorizálás az anyatársadalomban sokkal komolyabb dolog, mint azt valaha is gondoltam. De annyira torkig vagyok a gúnyos megjegyzésekkel, az eltávolodó ismerősökkel, a buta skatulyázással, hogy élek a közösségi média adta lehetőséggel, és kidühöngöm magam.
Bezzeganya vagyok. Vagy ősanya, ha úgy tetszik. Hogy mit is jelent ez pontosan? Megmondom őszintén, soha nem értettem az ősanya szó jelentését, a bezzeganyáét már talán kicsit igen, de nem egészen tiszta ez sem. Abban biztos vagyok, hogy valami negatív értelmezés tapad hozzájuk, hiszen nevetni szokás rajtuk, és legtöbbször gúnyosan hangzanak el. Az utóbbi néhány hét visszajelzései alapján megnyertem magamnak mindkét jelzőt, pedig ha tudnátok, hogy tényleg fogalmam sincs, miért…
Van egy fiam. Egy csodálatos, huszonnyolc hónapos szőke, világító kék szemű hercegem, akibe mélységesen szerelmes vagyok (igen, hónapokban számolom- ősanya/bezzeganya szokás #57. Huszonnyolc hónapja nem alszom, azért tudom ennyire pontosan. Egyébként két éves múlt.)
Annyira atomszerelmes vagyok belé, mint még soha senkibe, pedig az apukáját az életem párjának választottam. A kisfiam a mindenem, minden gondolatomban ott van. Mielőtt valamibe belekezdek, mindig átfut az agyamon, hogy össze tudom-e egyeztetni vele, hogy nem kell-e a kárára döntenem, hogy nem lesz-e hátránya belőle. És nem tudom elképzelni, hogy ezt másképp is lehetne.
Ősanyának, bezzeganyának kiáltanak ki, mert megosztom a véleményem a közösségi oldalakon. És tudom, tudom, én megyek elébe a pofonoknak, hiszen egyszerűen csak csendben maradhatnék. De valahogy akkor sem érzem jogosnak a beszólásokat.
Lesajnáló, gúnyos megjegyzéseket kapok, holott nagyon kevesen tudják, mi áll a “tökéletes” anyaságom mögött. És mennyivel könnyebb teli szájjal kiröhögni a másikat, mint egy kicsit mögénézni a dolgoknak. Elmondom nektek az ősanyaságom titkait, hogy lássátok, mit az, amit a kritizálók kinevetnek.
#1. Természetes/ hüvelyi úton szültem.
Pedig hejj de sokáig úgy voltam vele, hogy altassanak el, szedjék ki belőlem, aztán pedig szépen megfürdetve adják ide nekem, amikor már kipihentem magam. A férjemet a szülőszoba közelébe sem akartam engedni, és fogalmam sem volt arról, hogy mit számít egy hét ide vagy oda.
Közel öt évünkbe került, hogy a fiunk ma itt van velünk. Kegyetlenül hosszú évek, tele önváddal, bizonytalansággal, majdnem válással… Ezek után nem csoda, ha a terhesség kb. felétől, amikor az ösztöneim mást kezdtek súgni, mertem átadni magam nekik? Hüvelyi úton született, magzatmázosan rámtették, és onnantól kezdve egy pillanatra sem vették el tőlem. Vagyis de, amikor néhány órásan bekékült, mert víz maradt a tüdejében, és inkubátorban, rohanva vitték a koraszülött osztályra. Teli torokból üvöltöttem, hogy szedjék ki belőlem a tűt, amivel az infúzió volt belém kötve, és ami az ágyamhoz láncolt. A nővér az utolsó pillanatban ért oda, mielőtt kitéptem volna magamból, hogy aztán a saját lábamon szaladjak három emeletet lefelé a gyerekem után. Néhány órával a szülés után. Senkinek nem kívánom, hogy így találkozzon az anyaoroszlánnal, aki benne lakik. Bárcsak ne így tapasztaltam volna meg az az elemi erejű ösztönt, ami azóta is hozzáfűz.
#2. Kizárólag anyatejes baba volt hat hónapos koráig.
Milyen könnyű nekem, mert volt tejem, meg simán ment a szoptatás. Igazi ősanya, nem? Aha, persze, ennyire egyszerű a dolog.
Hogy mi van a háttérben?
A fiam még mindig szopizik, de már rég nem számolom, hányszor volt mellgyulladásom. Soha nem felejtem el az tejbelövellés éjszakáját, amikor a 2000 km-re lévő barátnőm hajnal két órakor telefonon próbált fejni tanítani, én pedig a fájdalomtól csak remegve vinnyogtam a zuhany alatt.
A férjem arca is itt van előttem, ahogyan az ajtóban állva sírva kérlel, hogy adjak tápszert a picinek, mert nem bírja tovább nézni, ahogy párnára harapva, némán üvöltve szoptatok napok óta, mert – mint utólag kiderült- baktérium került a mellbimbómba. Nem adtam, mert egyszerűen képtelen voltam rá, tudtam, hogy ennek nem szabadna így lennie.
Még ma is szopizva alszik el. Miért? Mert nincs rá más mód. De erről a következő pontban mesélek.
#3. Együtt alszunk.
Vagyis én a fiammal, a férjem pedig a hálószobában, külön.
Jujj, az aztán az ősanyaság abszolút megnyilvánulása: megszűntem a férjem asszonya lenni, már nem is vele egy ágyban hálok, teljesen átadtam magam a gyermekemnek.
Aha, igen, persze… Igen, imádom, hogy mellettem szuszog, nem is tudnék már nélküle aludni, de hogy nem önként és dalolva döntöttem így, az is biztos.
Hallottatok már nemalvó babákról? Azokról, akik évekig nem alusszák át az éjszakát? Na, az én fiam ilyen. Mindent, ismétlem mindent kipróbáltam, de semmi sem működött. Vagyis de, az együttalvással túléltem az első másfél évet. Anélkül már nem élnék, mert a fiam alvási ciklusai a mai napig 40 percesek. Tudjátok, mit jelent ez? Igen, azt, hogy negyven percenként ébredt. Jobb esetben. Mert volt, hogy húszpercenként.
Ma már képes egyedül visszaaludni, értsd: nem kell énekelnem, simogatnom, ringatnom, cicit adnom, képes egyedül újra álomba merülni. Most már. Kb kettő hónapja.
Hogy hiányzik-e a férjem? Borzasztóan. Az elalvás előtti összebújva sustorgások, a reggeli, félkómás huncutkodások. Megviseli a házasságunkat? Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De nem olyan nehézség ez, amivel nem tudunk megbírkózni. Fáj, de nekünk ezt dobta a gép. Jó ez az ősanyaság, ugye?…
#4. Nem tudtam sírni hagyni.
Igen, tudom, ez lett volna a megoldás. Cumisüveget adni, hogy apa is éjszakázhasson, meg sírni hagyni, hogy megtanulja, hol a helye. Csakhogy ehhez túl tájékozott vagyok, fene egye meg ezt az állandó olvasási mániát. Valahogy beleették magukat a fejembe azoknak a tanulmányoknak az eredményei, amik arról beszélnek, hogy mit él át egy sírva hagyott, pár hónapos csecsemő. Hogy az egekben a kortizolszintje, hogy az agyában kimutatható a stressz, hogy nem egyedül aludni tanul meg, hanem egyedül csendben maradni, hiszen tudja, hogy anya úgysem jön. Képtelen voltam rá. De nem bezzeganyaságból, hanem alapvető emberi együttérzésből.
#5. Hordoztam.
Mert a babakocsiban nem maradt meg. Az én gyerekem nem a tipikus “rázom egy picit, és hipp hopp el is aludt” baba volt. Frissen szült gyerekágyas anyaként órákat kellett sétálnom vele, hogy aludjon abban a fránya kocsiban. Szédültem a fáradtságtól, fájt minden porcikám hastól lefelé, de nem állhattam meg, mert akkor égszakadás földindulás volt. Aztán amikor letelt a karantén, és magamra tudtam kötni, kinyílt a világ- már tudtam nemcsak az ágyban/fotelben/ babakocsit megállás nélkül létezni. A fiam megnyugodott a szívverésemet hallva, nagyokat pukizott, teljes zenbe került. Csoda, hogy állandóan hordozni akartam?
#6. Nem bízom másra.
Mert nincs kire. A férjem árva, én több ezer kilométerre élek a családomtól. A barátaink vagy dolgoznak, vagy szintén kisgyermekesek. Megbízható bébiszittert nem találtam a két és fél év alatt, pedig tényleg próbálkoztam. Állandóan együtt vagyunk, pedig mennyire szeretnék moziba menni, vacsorázni, vagy csak simán nem a fiammal a karomban nőgyógyászhoz menni. Nem mártírkodás ez, csupán puszta tények. Most már napi három órát oviba jár, én viszont elmentem nagyon kevés óraszámban dolgozni, mert kell ennyi énidő. A fennmaradó órákban pedig az anyatestemből igyekszem olyat formálni, amiben valóban jól érezhetem magam.
#7. Minden nap főzök, válogatott alapanyagokból, cukormentesen.
Hogy miért? Mert beláttam, hogy az étkezés mindennek az alapja. Az apukám 55(!) évesen ment el, a mai napig nem tudtam feldolgozni a hirtelen halálát. Nem állítom, hogy csak az étkezés volt a ludas, mert nem igaz, és nem is tudhatom igazán, már nagyon más világban élünk. De látom, hogy mit tesz a sok a fölösleges cukor, az esztelen “együnk minél többet életmód”, meg a korlátlan édességzabálás a gyerekeknél. Figyelemzavar, étvágytalanság, válogatósság, fekete fogak, kedvetlen gyerekek…én nem akarom ezt a fiamnak. És magamnak sem.
Mi is felnőttünk ugyanígy? Igen, tény, és a szüleim a tőlük telhetőt legjobbat adták mindenből. Magukból és az ételekből is. Az legjobb tudásuk szerint neveltek (és csodálatos gyermekkorom volt, csodálatos családban!).
A mai napig küzdök egy normális testkép kialakításával. Emlékszem a fiatalkori nyarakra, amikor nem akartam strandra menni…
A kutatások szerint ez elkerülhető, ha már a kezdetektől odafigyelünk. A fiam egészsége az én felelősségem, és a gyerekkori elhízás ugyanolyan betegség, mint az asztma vagy a depresszió.
Csak annyiban különbözik, hogy igenis tehetek ellene. Én, az édesanyja. És nem, képtelen vagyok becsukni a szemem és rálegyinteni, hogy mértékkel mindent lehet. Nem így van. Szemet becsukni lehet, de attól még igenis a szülők tehetnek arról, ha egy gyerek elhízik vagy éppen semmit nem eszik.
Igen, megtehetem, van miből olyan alapanyagokat venni, amiből egészséges reggelit, ebédet és vacsorát készíthetek. Könnyebb lenne rendelni néha valamit, és a konyhában töltött időt másra szánni? Hogyne lenne könnyebb, de ez nemcsak róla szól. A férjem és én is odafigyelünk arra, hogy mit eszünk. Nemcsak a fiam miatt főzök, hanem magunk miatt is.
Minta vagyok neki, ha én nem eszek gyümölcsöt, ő sem fog. Ha én tábla csokit tolok minden nap, neki hogyan tiltsam meg? Nehéz? Őszintén szólva nem, mert nekem ez nem áldozat. Nincs szükségem csokira, a saját testem iránti tiszteletből és szükségletből étkezek így. Nem bezzeganyaságból.
Sorolhatnám még nagyon sokáig a példákat, de már ennyi leírt sor után is jobban vagyok, és fölösleges tovább ragozni. Kidühöngtem magam. Azt hiszem.
Hogy elértem-e vele valamit? Remélem, hogy azok, akik kinevetnek, lenéznek vagy lesajnálnak, egy kicsit mögé látnak a tökéletesnek tűnő felszínnek.
Bezzeganya… Ősanya…
Ugyanolyan anya vagyok, mint mások. Tele kétségekkel, kérdésekkel, sokszor önváddal, bizonytalansággal. Nem én választottam ezt az utat. Hanem az ösztöneim. De nem értem, miért kell valakit kinevetni azért, amiért nem az “átlagos”/ “elvárt” utat járja.
Könnyű ez az út? Egyáltalán nem. Ugyanolyan nehéz, mint azoké, akik császárral szülnek, akik tápszert adnak, akik sírni hagynak, akik dolgoznak és önmegvalósítanak, akik rendelik az ebédet és túrórudit és gyümölcsleveket adnak a gyereknek.
Anyák vagyunk. Én így nevelek, te úgy. Nincs jogom lenézni téged, neked pedig nincs jogod kinevetni engem.
Hiszen mindannyian a legjobbat akarjuk a gyermekeinknek, nem?