Biztosan ismeritek ilyen csillámeffektes – rózsabimbós – naplementés képekről a Coelho-i bölcsességet: „A szeretet titokzatos dolog: minél többfelé osztjuk, annál több lesz belőle.” De vajon igaz ez a figyelemre és a türelemre is? A cikkből kiderül! (Spoiler: NEM.)
Nagycsaláddá válásunk tervezett és vágyott dolog volt, a nagy (8 és fél és 6 és fél éves) fiaink is várták a kistesó érkezését. Érdeklődéssel figyelték, ahogy nő a pocakom (és az étvágyam), csökken a fizikai aktivitásom, és ingadozik a hangulatom ebben az olykor áldott – olykor terhes időszakban.
Aztán nehéz szülést követő, kissé elhúzódó kórházi tartózkodásunk, és a látogatási tilalom miatt majdnem egy hét is eltelt, mire újból találkoztunk a nagyokkal, amire még nem volt példa születésük óta.
Óriási volt az öröm, mikor végre meglátták a pici öccsüket, és engem is újra meg tudtak ölelni az immár kis(ebb) hasamnak köszönhetően.
Úgy éreztem, hogy ez a két fiú hatalmasra nőtt és már tök jól elvannak az anyjuk nélkül – ahogy ebben az egy hétben, szívbe markoló… Persze azért hiányoztam nekik, de már előre féltem, hogy a nagy babázásban nem lesz elég időm, energiám velük is foglalkozni.
Az első gyerek születésekor könnyebben átadhatja magát az anyuka a gyermekágyi időszakban a pihenésnek, regenerálódásnak (persze nem így szokott lenni, mert ehelyett mindenen aggódik), de ha már van egy vagy több gyerek a családban, akkor ennek az esélye sincs meg, miután eleve nem a nyugalom szigetére érkezünk haza a kórházból.
Minden anyukának ismerős lehet az érzés, mikor a baba (nagy nehezen, végre) elalszik, és persze nem tudni, hogy az most 3 óra lesz-e, vagy csak 20 perc…, de kupi van és kosz, korog a gyomrom, hajam is milyen… próbálok mindennel felzárkózni: enni-inni, zuhanyozni, főzni-mosni-takarítani, és persze bármibe kezdek bele, soha nem tudom befeje… Szóval, tudjátok.
De valahogy megoldják ezt mások is, van, aki 4-5-6, vagy még több gyerekkel, gondoltam, biztos csak tudatos tervezés kérdése.
El is határoztam, hogy délelőttönként, amíg a nagyok oviban, suliban vannak, addig tudok csak a picire koncentrálni, az alvásidejében pedig a háztartásra és magamra, így délutánonként a nagyokra is jut elég időm.
Haha, ez már eleve túlzó elképzelés volt, hiszen a délelőtt is csak 4-5 órából áll, ráadásul a járvány miatt 1 hét után bezárt az iskola és az óvoda, így 0-24 órában együtt töltöttük az elmúlt 6 hetet.
Igazából jókor is jött, hogy mind össze tudjunk hangolódni, és együtt lehessünk, de közben attól féltem, hogy így a nagy fiaimnak még feltűnőbb lesz, mennyi időt NEM velük foglalkozom.
A férjem persze sok teendőt átvállal a nagyokkal, esténként fürdet, vacsorát készít, napközben elviszi őket sétálni, biciklizni, szánkózni (attól függően, melyik nap milyen évszak van épp), úgyhogy kicsit apásak is lettek. Nekem azért megmaradt az esti mese. No meg a fegyelmezés, mert ahogy látom máshol is: a rossz zsaru szerep valamiért mindig az anyukákra hárul. Ezt aztán el is kezdtem finomítani, nehogy már az legyen, hogy abban a kis időben, amit a nagyokkal töltök, is csak a házi feladatot kérem számon, rendet rakatok velük, vagy konfliktust csitítok köztük. Ráadásul a kialvatlanság révén a türelmem sem a régi (pedig korábban se volt kifogyhatatlan), úgyhogy sokszor inkább elpuhulok.
2 hónap alatt most már beállt valamiféle rendszer, a nagy fiaink is egyre önállóbbak, ők is szívesen babáznak, és lassan egyre több programot tudunk ötösben is csinálni.
Már nem is furcsa ez a nagycsaládosdi, mintha mindig is ennyien lettünk volna…
A testvérféltékenység – a nagy korkülönbségnek hála – nem jelentkezett a klasszikus formában, nem mondták, hogy „cuki, de most már visszavihetnéd a kórházba” – vagy hasonlók. Összevesznek, hogy ki szereti jobban, ki puszilgassa, ki tolja a babakocsit.
Az óvodás azért nehezebben éli meg, mivel a nagy nagy maradt, ő viszont kicsiből középső lett, és vannak arra utaló jelek, hogy ezt a pozícióvesztést nehezményezi. Felkel éjszaka, rosszalkodik (engedetlen) az extra figyelemért, hangsúlyozza, hogy ő még kicsi.
Ráadásul, amivel nem számoltunk: a középső gyerek a nagyra is féltékeny, hiszen most már a bátyus figyelme két öccs között oszlik meg, és ő úgy érzi, a bátyja most már kevésbé szereti őt.
Ezért aztán – Coelho nyomán – elmagyaráztuk neki, és ami fontosabb: nap mint nap éreztetjük is vele, hogy míg az egymásra fordított időnk, figyelmünk kevesebb lett, ahogy többen lettünk, a szeretet mértéke ettől még nem csökken.
A 3 gyerekes lét új kihívások elé állít bennünket, de egy percig se bánjuk, hogy vállaltuk, amúgy is annyira ingerszegény lett volna, ha csak egy kisiskolással és egy óvodással, home office-ban töltjük az elmúlt másfél hónapot.