Nem éppen bazsarózsás hangulatban zuhanyoztam a minap, és mondanom sem kell, hogy épp mérges voltam a férjemre valami miatt. Dulakodott bennem a két érzés: elmondjam neki, hogy mi a bajom, vagy inkább ne?! Akarom én hallani az én problémámat ellenem felhasználva? Végighallgatni, hogy miért az én hibám mégis, ami miatt haragszom rá? A választ, gondolom sejtitek…
Nem! Egyáltalán nem akartam végighallgatni amint ellenem fordítja a saját dühömet, és visszakézből rám olvassa a hasonló kaliberű bűneimet, hibáimat, hiszen most ÉN vagyok mérges, jogom van mérgesnek lenni, és még ezt is el akarják venni tőlem? No ettől csak még jobban felbőszültem. Nem volt erőm a vitához, hogy belemenjünk ezredszer ugyanabba a baromságba. És igen, ilyenkor az ember lánya összeszorított foggal járkál a lakásban, mint abban a vicces videóban, amit nemrég a csoportban is megosztottunk. Szúrós szemmel nézünk, csapkodunk, látványosan dühöngünk, mert valahogy le kell vezetni a feszültséget, de tudjuk, hogy beszélgetéssel, szép szóval NEM FOG SIKERÜLNI, mert már többször is megpróbáltuk.
Egyébként öröm az ürömben, ha elmúlik belőlünk ez az eszeveszett düh, akkor képesek vagyunk nyugodtan elmesélni a problémát, átbeszélni, hogy mi az, ami rosszul esett, vagy mit szeretnénk másként csinálni, és jó eséllyel jópár hétig nem tér vissza ugyanez a vitatéma.
De, ha egy nő dühös, kedves férfiak, és látjátok, hogy éppen a „SEMMI BAJOM!” állapotban van, a világ minden kincséért se kérdezzétek meg tőle, hogy mi a baja, mert egész egyszerűen NEM ERRE VAN SZÜKSÉGE!
Jobban jártok, ha fogjátok a gyereke(ke)t és elmentek otthonról a játszótérre, vagy csak bicajozni, focizni egy kicsit, persze azért szóljatok róla a feleségeteknek, lehetőleg kedvesen. Az is sokat jelenthet, ha csak tudomásul veszitek, hogy a társatok piszok dühös, és csak annyit mondotok: „Látom, hogy most nagyon mérges vagy, később megbeszéljük az okát?” Slussz-passz.
SOHA NE KÉRDEZZÉTEK MEG, hogy mi a bajunk, mert minden idegszálunkkal azon vagyunk, hogy ne ugorjunk épp a torkotoknak, hogy védjük a családi békét, hogy megvárjuk, amíg elcsitul a(z esetenként csak bennünk dúló) vihar, és kulturált emberi mivoltunkban tudjunk megnyilvánulni.
És Te, kedves anyatárs! Ha legközelebb úgy érzed, hogy majd felrobbansz, akkor nyugodtan mondd meg a társadnak, hogy most elmész egy fél órára, órára sétálni és majd jössz. Nem kell megmagyarázni, nem kell belemenni a részletekbe, mindenkinek jár ennyi szabadság, főleg, ha nyugalomra, magányra vagy feltöltődésre van szüksége.
Hazaérve talán már nyugodtabban, összeszedettebben el tudod majd mesélni a párodnak, hogy min borultál ki annyira. Az is lehet, hogy mire belépsz az ajtón, minden dühöd elpárolog. Jó ötlet még ilyenkor felhívni a legjobb barátnődet, és szelepként kiadni magadból a dühödet valakinek, aki tényleg meg is érti, főleg ha más nézőpontból is megközelíti neked az adott szituációt.
Hiába: az igazi barátok és egy jó séta (szinte) mindenre megoldást jelenthet!