Lehet, hogy van, aki többször is ugyanolyan tünetmentesen, vagy épp hasonló rosszullétekkel küszködve éli meg a várandósságot, de én azok táborát erősítem, akiknél a „másállapot” mindig más. Pedig két fiam van, mégis különbözőképpen zajlott a terhesség velük, a harmadik pedig… még nem tudjuk… de ez alapján nem tudnék következtetni a nemére.
A hormonok mellett szerintem az is elég meghatározó, hogy milyen életkörülmények között vagyunk épp, milyen lelkiállapotban éljük át a babavárás örömeit és nehézségeit.
Amikor az első kisfiamat vártam, dolgoztam, nem is épp egy könnyed, stresszmentes időszakban, de volt mellette szabadidőm. Aminek a fogalma, így utólag, eléggé felértékelődik. Szóval a munkaidőm leteltével nem volt más kötelezettségem, ha fáradt voltam, pihentem, ha sétálni támadt kedvem, sétáltam, ha vásárolni akartam, megtehettem, ha takarítani… ja, nem, olyan nem igazán volt. Akkor persze még nem tudtam, hogy ennek a szabadidőnek minden percét ki kell élvezni, mert később már komoly szervezés árán juthatok csak hozzá. Volt időm könyveket olvasni a terhességről, babagondozásról, gyereknevelésről, ismeretterjesztő filmsorozatokat nézni a babák fejlődéséről, lelkileg is jobban rá tudtam hangolódni. Rosszullétek voltak persze, de mint első gyermekét váró anyuka, még ennek is tudtam örülni, mint a terhesség normális jele. És miután rájöttem, hogy a hányingerem nem fokozódik tovább, ha nem veszem be éhgyomorra a kismama vitamint, el is kerültek ezek a kellemetlenségek. A hatodik héten még boldog tudatlanságban ücsörögtem 3 órán át a Széchenyi fürdő forró vizű medencéjében, ami nekem olyan jól esett, és csak később világosítottak fel, hogy ez annyira nem ajánlatos, ha szeretném megtartani a babát. Miután rántott camambert-t rendeltem, aminek kicsit fura íze volt, ezért pár falat után nem ettem tovább – tudtam meg, hogy ez, még ha nem is romlott, tiltólistás étel. Idővel egyre tájékozottabb lettem, de nem aggódtam túl a dolgokat, szinte végig tornáztam, túráztam, uszodában, strandon is fürödtem.
A második várandósság már egész máshogy ért, hiszen ott volt az alig másféléves kisfiam, akit még szoptattam, pelenkáztam, cipelgettem. Ez talán az egyik legnehezebb korszak, amikor szinte egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteni a totyogót, aki még a saját járásában is bizonytalan, azt pedig, hogy mit szabad és mit nem, a legkevésbé sem érti. Szempillantás alatt tud elszaladni, felmászni, lerámolni, megkóstolni… A kezdődő dackorszakról nem is beszélve. Egyébként is feladja a leckét, de hányingerrel és növekvő pocakkal végigasszisztálni mindezt elég nagy kihívás. Dolgoznom persze nem kellett, de hogy szabadidőm se sok volt, elhihetitek. Az egyetlen erre esélyt adó napszakban: a gyerek alvásidejében rendszerint én is kidőltem. Egyébként pedig nagyon rosszul voltam, emlékszem, az első trimeszter végefelé már azt mondtam magamban: „én ezt biztosan nem csinálom végig még egyszer!” (Haha, dehogynem!) Talán az eleve fáradtság, a szabadidő hiánya, vagy hogy az első hónapokban még szoptattam is, így extra hormonlöketet kaptam, okozta, hogy sokkal rosszabbul voltam fizikailag. Másrészt nem hogy lazábban éltem volna meg, hanem sokkal aggodalmaskodóbb lettem: bármi olyan tünetet tapasztaltam, amit az előző alkalommal nem, biztosra vettem, hogy valami nincs rendben. Egyszer még az ügyeletre is bementem, mert úgy fájt a hasam, hogy az biztos nem normális – pedig nem volt baj, talán csak túlterheltem magam a 10 kilós kisfiammal. Tornázni se időm, se energiám nem volt, a kirándulás is kimerült abban, hogy az 5 percre lévő játszótérre elsétáltunk 50 perc alatt, útközben a természet szépségeiben – botok és bogarak – gyönyörködve, vagy éppen alkudozva a gyerekkel, hogy miért is kellene továbbmenni ahelyett, hogy az út szélén dacosan letáborozik. Ugyanazt a nyugalmas várakozást, ráhangolódást, készülődést már nem éltem meg. Annál izgalmasabb volt, hogy milyen lesz majd két gyerekkel, így azért ennek az időszaknak is megvolt a szépsége, sok szempontból tudtuk már, mi vár ránk, és nem a teljesen új: házaspárból szülőkké válás útja volt ez már.
Most pedig ismét egész más élethelyzetben: egy óvodás és egy kisiskolás fiú dolgozó anyukájaként, szintén nem sok szabadidővel, de már önállósodó gyerekekkel, (akiknek legalább nem kell megemelnem a huszonsok kilóját) várjuk a harmadikat. Emiatt kicsit könnyebb volt az egyébként erőteljes rosszullétek elviselése, és bár volt egy hét, amikor azt mondtam: „én ezt biztosan nem csinálom végig még egyszer!” (ez most már valószínűleg így is lesz), ennyi év után megint kicsit az újdonság varázsa babát várni. Az pedig, ahogy a nagytesók viszonyulnak a kicsi érkezéséhez, nagyon megható, és még örömtelibbé teszi az egészet. Most, hogy már nagyjából a középidőben tartok, igyekszem minél jobban kiélvezni ezt az időszakot, ami terveink szerint az utolsó várandósságom.
Nektek milyen volt a kismama korszak? A tesó érkezését hasonlóan éltétek meg?