Ki ne emlékezne az első pillanatra, amikor a kezében tarthatta a gyermekét. Édes puha kis csöppség, csupa rózsaszín, gyűrött kis arcocska, aki épphogy megérkezett a világra. Az apa és az anya összenéznek, és a tekintetük mindent elárul, de van, hogy ki is mondják: ez a baba olyan tökéletes! Puha bőr, pirinyó lábacskák, apró kis ujjak, csöppnyi kis száj és a végtelenséget rejtő tekintet. Ez mind a kisbabák privilégiuma. Ahogyan a tökéletesség is.
Telik múlik az idő, és néha azt vesszük észre, hogy a gyerek éppen bosszantó, sőt, van, hogy egyenesen idegesítő. Esetleg nem olyan okos, mint szerettük volna, vagy lustácska. Nem úgy alakul a fejlődése, mint ahogy vártuk. Csalódottak leszünk.
Aztán ott a dackorszak. A gyerek nem akar bölcsibe menni. Sír, hisztizik. Nem ezt a pólót szeretné, hanem azt. Aztán nem akar elindulni, nem akar cipőt húzni és egyáltalán semmiben nem akar közreműködni. Közben ketyeg az óra, már bőven 20 perces késésben vagy, és – hát, szégyen nem szégyen – meglebegtetsz egy jó kis büntetést, ha nem hajlandó azt csinálni, amit mondasz neki. Megy az alkudozás, vagy épp a megállíthatatlan bömbölés.
Aztán ott vannak az óvodai, iskolai viselkedési vagy tanulási problémák. Nem erre számítottunk. Azt gondoltuk történelemrajongó lesz, mint a nagyapja, vagy matekzseni, mint a nagynénje, esetleg zenei tálentum, mint a távoli (de rokon!) Józsi bácsi. De a gyerek csak nem akar semmiben géniusznak mutatkozni.
Később kamaszodik. Becsapja az ajtót, csak enni és aludni jár haza. Fogalmunk sincs, hogy mit csinál, és sokszor semmire nem tudjuk rávenni, esetleg türelmünket vesztve kiabálunk vele valamilyen hatalmasnak tűnő apróság miatt.
Ilyenkor sok dolog jut eszünkbe, de a merő tökélytől biztosan nagyon távol járnak a gondolataink.
Pedig hányszor, de hányszor ébredünk úgy, hogy na neee! Nincs kedvünk egyáltalán felkelni, se felöltözni, erőnk pedig alig van, hogy megmozduljunk. De mi már felnőttek vagyunk, ráadásul jól kondicionáltak a társadalmi elvárásokhoz, így megugorjuk ezeket, a gyerekek számára még igencsak magas elvárásokat. Vagy inkább kiveszünk egy nap szabit.
És nézzünk végig a saját életünkön is: nem lettünk kiugróan tehetséges művészek, vagy a rák ellenszerét feltaláló tudósok, se a NASA űrflottáján dolgozó műszaki zsenik (persze tisztelet a kivételnek).
De álljunk meg egy pillanatra! A dackorszakos arca is gyönyörű, amikor elmélyülten játszik, vagy boldogan rohangál. Csodálatos a korlátait próbálgató óvodás, az iskola után szorgalmasan biflázó kisiskolás, és a szerelemtől elvakult kamasz is. Vannak pillanatok, percek, órák, amikor az aggodalomtól vagy a türelmetlenségtől elborul a tekintetünk és semmi, de semmi másra nem vágyunk, csak hogy legyen már vége ennek.
Aztán elcsitul a vihar, és végre újra meglátjuk a gyerekben a pihegő kisbabát, az ártatlan tekintetet és felfedezzük: mégis csak úgy tökéletes ez a kis ember, ahogy van. Daccal, rossz jegyekkel, átlagos képességekkel, kamaszszerelemmel és a maga tökéletlenségével.