Nemrég írtam arról, hogy milyen volt idén az óvoda-/iskolakezdés nálunk, Spanyolországban. Mivel én már teljesen hozzászoktam a látványhoz, nagyon megdöbbentem, hogy záporoztak a hozzászólások a cikkem alatt a gyerekek maszkviseléséről. Mint ahogy a megosztó témák mindegyikénél, itt is pőre vita bontakozott ki néhány óra alatt, ahol bizony az indulatok a tetőfokra hágtak.
Nem akarok még egy bőrt lehúzni erről az egész maszkos témáról, de szeretném elmesélni, hogy mi, -akiknek igenis kötelező, mert ha nem, kemény pénzbüntetést kaphatunk- hogyan éljük meg azt, ami miatt sajnos a társadalom nagyon nagy része továbbra is tiltakozik. Ha abszolút meggyőzhetetlenek vagytok, ne olvassatok tovább, hiszen nem titkolt célom a tények bemutatása mellett, hogy mindenki felfogja végre, mi is az a társadalmi felelősségvállalás.
Spanyolországban 43 napig éltünk vesztegzárban. Hosszú- hosszú heteken keresztül egyáltalán nem mehettünk utcára, ezért amikor végre elkezdtek a karantén feloldásáról beszélni, a lelkünket eladtuk volna azért, hogy újra szabadon mozoghassunk.
Mi volt az ára? Az én esetemben konkrétan az, hogy idén nem ölelhetem magamhoz a magyar családomat, az anyukámat, hogy nem vihetek virágot az apukám sírjára, hogy nem mehettünk el a gondosan megszervezett európai minikörutazásunkra, hogy a nyár nem volt olyan felhőtlenül szabad, mint egyébként szokott, és hogy a tengerpart kivételével mindenhol maszkot kellett hordanunk.
Ezek közül az állandóan viselt száj-és orrtakarót volt a legkönnyebb feldolgozni és elfogadni.
Hogy miért? Nemrég olvastam egy cikket, majd láttam egy videót, amelyben Dr. Zelena András gyászterapeuta, tanszékvezető egyetemi docens azt mondja, hogy: “Mint ahogy a szemüvegünket a fejünkön felejtjük, és elkezdjük keresni, hogy hol van, úgy habituálódunk, hozzászokunk a maszkhoz is.” A cikkre nem emlékszem pontosan, de a videót belinkelem nektek, ha szeretnétek megnézni.
És tudjátok mit? Pontosan így van!
Már szinte senki nem ellenkezik, hogy fel kell venni. Reggel a kulcscsomóm mellől felmarkolom az éppen aktuális maszkomat. Ha kutyasétáltatáskor véletlenül kilépek a kapun nélküle, egyből észreveszem, hogy valami hiányzik. Mintha táska nélkül indulnék el otthonról. Többféle maszkom is van: olyan, amit én varrtam, olyan, amit rendeltem, és van, ami néhányszor használatos, eldobható.
Lassan egész iparág épül a maszkgyártásra, és napról napra egyre egyértelműbben választjuk a száj-és orrtakarót az öltözetünkhöz. Engem például kifejezetten zavar, ha nem sikerül jól összekombinálnom a ruhámat a maszkommal, ha véletlenül a zöld szívecskés van nálam, és nem megy a színe az outfitemhez, komolyan kényelmetlenül érzem magam. És nem, nem a maszkviselés miatt! Egyszerűen annyira a mindennapi rutin része lett a maszkhordás, mint napsütésben a napszemüveg felvétele. Vagy a sminkelés. Vagy tovább megyek: a fogmosás. Ha nincs rajtam, rossz a közérzetem, mint amikor ebéd után nincs lehetőségem a fogaim alapos átsikálására.
A már említett cikkem alatt azok a hozzászólások voltak túlsúlyban, akik a mimika, a mosoly hiányát kifogásolták. Ott is elmondtam, itt is elismétlem: kicsi gyerekekkel dolgozom, angol foglalkozásokat tartok nekik. Mesét olvasok, éneklünk, játszunk. Mindezt N95 maszkban, amit az iskola biztosít minden pedagógusa számára. Hogy ne csak mi védjünk, hanem minket is védjenek. Az első héten, a megismerkedéskor lehúztam a számról és az orromról a takarót, hogy lássák az arcomat, hogy tudják, ki vagyok. Úgy gondolom, hogy egy csendesebb, kevésbé elhivatott, flegmább hidegebb vérmérsékletű tanítónak valóban gondot jelenthet a maszkban való kommunikáció.
Tény, hogy nem könnyű órát tartani. De az az általános tapasztalatom, hogy ha valaki igazán el akarja nyerni a gyerekek figyelmét (és szeretetét), úgy is képes rá, ha az orra és a szája el van takarva. Mert a szemünk látszik. A hangunk hallatszik. Hallják, ha kedvesen szólunk hozzájuk. Hangosabban kell beszélni, sokkal hangosabban-a hangszálaim tiltakoznak is sajnos-, de a szívvel- lélekkel tanítás elé nem állhat egy szövetdarab.
És mi a helyzet a gyerekekkel?
Nekik hat éves kortól kötelező. Addig nem, de nagyon sok kisebb gyerek is hordja. Az én három és fél éves fiam leszedi magáról, és nem is erőltetem, pedig nem bánnám, ha legalább az oviban rajta lenne. Nem érti még meg úgy, mint egy öt-hatéves nagycsoportos óvodás.
Mivel nemcsak anyaként, hanem tanárként is látom, hogy hogyan hordják a maszkot a gyerekek, talán hihetőbb, ha azt mondom, hogy ők is teljesen elfogadták, és a legtöbbjük ellenkezés nélkül veszi fel, amint kilép otthonról. Igen, van, hogy játék közben lekerül, focizni és kergetőzni is nehéz benne, de nem ellenkeznek.
Nem igaz, hogy azért hordják, mert rettegnek. Ezt a legmérgesebb maszkellenesek próbálják ellenérvként lobogtatni. Pedig egész egyszerűen hazugság. Tény, hogy nyomot hagy bennük a járvány. Kiben nem? De a kicsi gyerekek nem rettegve aggatják magukra a maszkjukat minden reggel. Felveszik, mert fel kell. Mint télen a sapkát meg a sálat. Van, aki többet tud a vírusról, van, aki kevesebbet, de nem hisztiznek. Egész egyszerűen csak elfogadják, mert azt látják mindenhol, hogy maszkot kell hordani, és kész. Utcára hideg időben cipőben megyünk, ez mindenki számára egyértelmű, senki nem kérdőjelezi meg, ugye? Nos, a gyerekek is így hordják a maszkot. Sokszor fegyelmezettebben, mint a felnőttek. Sokkal sokkal fegyelmezettebben.
Hogy semmi értelme, hogy nem segít a járvány fékezésében, hogy oxigénhiányhoz vezet?
Az ember eljutott a holdra. Évszázadok alatt egész országokat letaroló betegségeket képes meggyógyítani. Tudja, hogy létezik az ózonlyuk, és hogy a Föld bizony nem lapos. Elképesztő, átlagos emberi aggyal szinte felfoghatatlan kutatásokat, kísérleteket képes véghezvinni.
Ma már ilyen, tudományos kutatásokkal igazolt, hatalmas tudással rendelkező szakemberek által bizonyított tény, hogy a maszk igenis segít. Mint ahogy a fizikai távolságtartás és a rendszeres kézmosás/fertőtlenítés is. Ha ezek együtt érvényesülnek, az a legeslegjobb. A legtöbb, amit mi, egyszerű halandók tehetünk azért, hogy egyszer vége legyen ennek a rémálomnak, amit COVID19 járványnak hívnak, és ami alapjaiban rengette meg a világot 2020-ban. Nem azért rendelik el sorra a legfertőzöttebb országok az állandó maszkviselést, mert az orr-és szájtakarók eladásával igyekeznek betömni azokat a óriási tátongó lyukakat, amiket a pandémia az államok költségvetésén ejtett. Hanem azért, mert a hozzáértő SZAKemberek- orvosok és virológusok- a maszkhordást látják az egyik lehetséges vírusfékezési módnak. Pont. Ezek tények.
Lehet hisztizni, hogy kényelmetlen, hogy elnyomja a fülünket, hogy szorítja a tokánkat, hogy pattanásosok leszünk tőle, hogy nem áll jól, hogy “szájkosár”, hogy blablabla, meg lehet példát venni a spanyol gyerekekről, akik hetek, hónapok óta ellenkezés nélkül felveszik. Mert megértik, felfogják, elfogadják, hogy védeniük kell elsősorban saját magukat, másodsorban pedig a körülöttük élőket. A szüleik a pénzbüntetéstől (600euró is lehet!!!) is félnek, de a gyerekek csak simán elfogadják a tényeket.
Ha a világ egy kicsit is szebb hely lenne, akkor talán lehetnek sávokat, zónákat, időintervallumokat kijelölni a maszkhordáshoz, hogy ne kelljen akkor is felvenni, ha rajtunk kívül senki sincs a buszon, ha az utcán a szembejövő két méteres távolságra tud elmenni mellettünk, ha kirándulni megyünk a városszéli népszerű kilátóhoz. De sajnos képtelenek vagyunk a szabályok betartására- mennyien keresik a kiskapukat és a kifogásokat! Nem marad hát más hátra, mint kötelezővé tenni, és pénzbírsággal büntetni. Mert a saját- és az embertársaink egészségének védelme nem elég nyomós ok arra, hogy egész egyszerűen befogjuk a szánkat, és felvegyük azt a szerencsétlen maszkot, ugye?
Így éldegélünk tehát mi 2020 őszén Spanyolországban. Nem fulladunk meg, nem tocsogunk a saját váladékunkban, nem tűnt el a szeretet és a melegség. Hiányzik az érintés, hiányzik a gondtalan, egész fogsort villantó mosoly, de ez van. Nem olyan nagy áldozat a szánk és az orrunk eltakarása, ha néhány hónap/év múlva újra ölelhetjük egymást. Ugye, hogy nem?
A képen én vagyok. Mimikát hiányolók: vajon milyen kedvem volt a készültekor?