A négy évesem kiszaladt a szobájából. Csupa fogkrém volt a pólója, és a cipőit fordítva vette fel, a jobbat a balra. A totyogósom jött utána, csupa víz a pólója. Pedig már késésben voltunk, indulni kellett volna. Miit csináltál? – néztem rá dühösen.
Akkor vettem észre, milyen büszke az arca. És eszembe jutott, amit az egyik ismerősöm osztott meg a közösségi médiában pár nappal korábban: a kislánya egyszercsak büszkén elé állt, és kettétört egy színes ceruzát. Ő pedig felháborodottan kérdezte: miért törtél el egy teljesen új ceruzát? A kislány elszontyolodott, és mondta, csak szerette volna megmutatni, milyen erős.
Miért nem tanultam ebből a történetből?
A négy évesem nem hátráltatni akart, hanem segíteni. Egyedül megmosta a fogát, ezért volt csupa fogkrém, és még a cipőjét is felvette, hogy ne nekem kelljen ráadni. Sőt: a kistesóját is egyedül megfésülte, csak éppen tőlem tudja, hogy ha csinálom a frizurám, kicsit bevizezem, és úgy szárítom be. Nem csak kifésülte a kistestvére haját, hanem belőtte a séróját!
Én pedig majdnem veszekedtem vele ezért.
Pedig nem ezért késünk el minden reggel. Azért késünk el, mert két gyerekkel indulunk, akiket nincs szívem a mostaninál is korábban ébreszteni, így is olyan kis álmosak reggel.
A négy évesem pedig azt tette, amire mindig próbálom rávenni: önállóan készült.
Úgyhogy próbáltam megnyugtatni magam. A cipőjét egy pillanat alatt megcserélem, a pólója pedig ennél sokkal koszosabb is lesz a nap folyamán.
Szóval, kicsit elkésünk. Kicsit elkésünk, mert két gyerekkel nem lehet mindig zökkenőmentesen összekészülni. Számít valamit? Fogok egyáltalán emlékezni este, mikor hazaérünk, hogy reggel elkéstünk, vagy nem?
Forrás: ScaryMommy