Engedjétek meg, hogy ebben az írásomban kicsit személyesebb legyek. Egy olyan témáról szeretnék beszélni, amiről szerintem nem lehet arc és saját tapasztalat elmesélése nélkül igazán véleményt mondani.
Amikor még csak terveztem a blogírást, nagyon sok kérdés felmerült bennem, amiken aztán hónapokig rágtam magam. Mivel az életemről terveztem írni, az életem központi helyét pedig a kisfiam foglalja el, egyértelmű volt, hogy ő sem maradhat ki abból, hogy a kirakatba tegyem. Sokáig nem voltam biztos abban, hogy akarom-e nyilvánosság elé állítani, de miután mérlegre tettem minden pro és kontra érvet, belevágtam, és kitettem róla az első képet. Azóta pedig sokat.
Nem vagyok influencer, nem vagyok sztárblogger. Nem követnek ezrek, sőt, százak sem sem Facebookon, sem Instagramon. Ez viszont nem mentesít az alól, hogy a gyerekem képe kikerül az éterbe, és bárki csinálhat vele bármit. Tudom, tisztában vagyok vele.
Sokan elítélik az életüket kirakatban élő Instagram- anyukákat. Számos háborgó írás jelent már meg a témában, én is kaptam már olyan hozzászólást, hogy ne mutogassam szegényt, hiszen ő még nem tud beleegyezni vagy ellentmondani.
Igazuk van, kettő évesen még nem tudja megmondani, hogy szereti-e, amit az anyukája csinál, az anyukája viszont nem hülye. Nyilván nem tesz ki olyan kompromittáló fényképet, ami beteg emberek kezébe kerülhet, és ki tudja, mit csinálhatnak azt nézve…
Egy másik nagyon jó “támadó” érv az, hogy majd tinédzserként, felnőttként milyen lesz neki visszanézni az életét az Instán, babakorától kezdve. Nos, ez olyan, mint bármely más kérdés az anyaság témakörében: igyekszem a lehető legjobban csinálni, informálódni, tájékozódni, és a józan paraszti agyacskámat használni. Hála az égnek elég intelligens vagyok ahhoz, hogy a közösségi oldalakat okosan használjam, és ne szégyenítsem meg a gyermekemet se szavakkal, se képekkel. Minden bejegyzésem, minden cikkem sokszor átgondolt, jól felépített gondolatmenet, melyeket őszintén és büszkén felvállalok. Nem szeret mindenki, messze nem ért velem egyet mindenki, de ez nem baj, éppen ezért szép bármely véleményközlő “szakma”.
Több ezer kilométerre élek a családomtól, a barátaimtól, a Facebook, a Skype, az Instagram nekem nem csak magamutogatás: ezeken keresztül tartom a kapcsolatot a világgal. A közeli családom és barátaim fóruma nyilván sokkal zártabb, de én nagyon szeretem például, hogy szeretett szülővárosom, Szeghalom életében az éteren keresztül “részt tudunk venni”. Anyukám barátnői, régi szomszédaim, bátyám munkatársai, akik egyébként családom mindennapi életének részei, hallanak rólunk, látnak bennünket (és én is őket). Nem felvágásból engedek betekintést az életünkbe. Csupán igyekszem okosan és hasznosan használni a közösségi oldalak adta lehetőségeket.
Nagyon büszke vagyok a kisfiamra, nyilván anyai elfogultságból is szép kisfickónak tartom. Imádom őt fényképezni, bárcsak babakorának minden percét megőrizhetném, mert elképesztő gyorsasággal nő. Már nem is baba, pár hét múlva a második születésnapját ünnepeljük…
Szívesen használom a cikkeimben az ő fotóit. Nektek nem sokat mondanak, de nekem nagy élmény visszalátni őt a megjelent munkáimban. Szívesebben teszek be egy róla készült, szépen megszerkesztett fotót, mint töltök le egy ismeretlen modellbabáról képeket.
Nem félek, hogy illetéktelen kezekbe jutnak a képek, mert nincs mit rejtegetnem és szégyellnem. Ő csak egy kisfiú a millióból. Nekem az egyetlen, de a világhálón csak egyetlen egy a rengetegből.
Van viszont egy határ. Egy olyan határ, amin nem szeretnék túllépni: nem posztolok az életünk minden percéről, minden helyzetből, minden eseményről, mert azt már túlzásnak érezném, és inkább szeretném élesben megélni vele a pillanatokat, nem pedig egy telefon kameráján keresztül visszanézni.
Mivel sok anyuka bloggert olvasok (az életem most éppen ebben a szakaszában jár) és követek különböző platformokon, látom azt is, amikor valakinek nem sikerül megtalálni ezt a bizonyos határvonalat. Nem mindig értek egyet a fotókkal, nem mindig értem meg az okot a posztolásra, egyvalamiben azonban biztos vagyok: őt nem fogom tudni megváltoztatni. Csakis én tehetek azért, hogy ne lássak olyat, amit nem szeretnék: egyszerűen nem kattintok rá, nem olvasom el, nem követem be.
Úgy gondolom, hogy a mai világban már nem zárhatjuk ki az életünkből az internetet. Vagy legalábbis nem kellene. Meg kell tanulni okosan, felelősséggel használni. A tartalomgyártóknak és a felhasználóknak, követőknek, olvasóknak egyaránt. A közös felelősségünk, hogy a gyerekeink ne szégyenkezzenek miattunk, ha már megértik, hogy anyáék mit csinálnak: a szülők ne posztoljanak kompromittáló dolgokat, az olvasók pedig ne kommenteljenek oda nem illő módon még akkor sem, ha nagyon nem értenek egyet.
Szerintem ennyire pofonegyszerű az egész.