Jó kérdés. Apa szerint anya hiszi magáról, hogy mindent jobban tud a gyerek körül, anya szerint apának kéne aktívabbnak lennie, és közben röhög a 3 éves gyerek a markába, mert ő pontosan tudja, hogy ő a főnök a családban. Ki horda a nadrágot otthon? Ki hozza a döntéseket? Ki füttyent és a többieknek úgy kell táncolniuk? Minden családban egyedi dinamikák figyelhetők meg, azonban gyermekpszichológusként túl sokszor találkozom azzal a jelenséggel, hogy észrevétlenül kicsúszik az irányítás a szülők keze közül, és átveszi a hatalmat a 3-4 éves csemete.
A dackorszakban lévő gyerek világuralomra tör. Mindent ő akar, és mindent, amit a szülei akarnak: nem akar. Ahogy egy nálam járó szülő fogalmazott nemrégiben: „A középső csoportos óvodás lányommal kapcsolatosan az az állandó érzésem, hogy vékony jégen járok. Sosem tudhatom, mi akad be nála, min fog kiborulni. Azt hiszem félek a saját gyerekemtől.”
Mini diktátort nevel?
Sok anyuka azt éli meg, hogy ő van többet a gyerekkel, rá hárulnak a rendszabályozási-szabály betartatási teendők, az ő türelmét teszi legtöbbször próbára a gyerek. A helyzetet nehezíti, ha apa sokat dolgozik, és csak este 7 óra tájt ér haza. Egy anyuka úgy fogalmazta meg helyzetét: „A férjem tulajdonképpen örömapa. Hazajön, akkor játszik egy kicsit a gyerekkel, aki már megfürdött, megvacsorázott, aztán engem igényel a gyerek, hogy ott legyek 40 percig az ágyánál, míg el nem alszik, és éjszaka is engem szólít, ha felriad.” Szóval ez az anyuka 5 éve nem aludta át az éjszakát, természetes, hogy apa keresi a pénzt, közösen döntik el, hogy hová mennek nyaralni, közben az anyuka azt éli meg, hogy nincs elég támogatása, segítsége a gyermek nevelése terén. A kimerült, fáradt, egyre türelmetlenebb anyán aztán hamar felülkerekedik egy akarnok kisgyerek. Valahogy így szokott kialakulni az a helyzet, hogy a szülő vagy szülők fél-tudatosan, de kerülni kezdik a konfliktust a gyerekkel. Nincs erejük még egy csatát megvívni. Inkább egyen kekszet az ágyban. Maradjon pizsamában hétvégén, ha nincs kedve felöltözni. Ma kivételesen nem kell fogat mosni, és elmarad a hajmosás is, mert a gyerek tiltakozik ellene.
A gyerek látszólag kipihent, elfáraszthatatlan és végtelen energiát tud beletenni az akaratoskodásba. Nem úgy a szülő. Az ő energiája véges, arra vágyik, hogy egyszer egyedül lehessen a fürdőszobában kerek 10 percig, vagy, hogy még melegen meg tudja inni a kávéját, úgy, hogy közben nem hangzik el 18-szor, egyre sürgetőbben, egyre ellentmondást nem tűrőbben, már-már követelőzően, hogy: „ Anya, Apa!”.
Mégis olyan eltorzult családi dinamikáról van szó, amit érdemes ideje korán detektálni és leállítani. Rövid távon a szülőnek is előnyös, ha enged a gyereknek. Végre nincs hiszti, nyugi van. Azonban ennek sosincs vége. Ha a szülő nem húzza meg a határt, akkor hamar abban a helyzetben találhatja magát, hogy már rég a komfortzónáján túl van, már túl nagy áldozatot kell hoznia, és erején felül kell teljesítenie, hogy a gyerek kívánságait teljesíteni tudja.” Csokis kekszet akarok reggelizni.” „Ez nem a kedvenc bögrém, a másikban kérem a kakaót.” „Inkább almalevet kérek, a kakaót nem iszom meg.”„Nem veszek fel pulóvert, mert apán sincs pulóver.” ”Ma nem megyek óvodába!”
Hol van ennek a vége?
Mindez oda vezet, hogy a rövidtávú előnyért, a szülő valami nagyon fontosat elenged. Elengedi a kontrollt és az irányítást, átengedve azt a gyermeknek. Hosszú távon ez nem kifizetődő, hiszen a gyerek elveszíti érzelmi biztonságát, ha azt éli meg, hogy 3 évesen ő irányítja a körülötte lévő felnőtteket. Ki ad neki biztonságot akkor?
A gyerekeknek szükségük van a határokra, korlátokra. Még akkor is, ha ezek ellen küzdenek, és állandóan feszegetik a határokat. Vegye észre szülőként, ha egy mini diktátorral él együtt, és szerezze vissza a kontrollt!