A gyerekek túlzott képernyőzésével kapcsolatban írtam tavaly egy cikket, ami elég komoly kommentáradatot kapott a Facebookon. Ahogy ez lenni szokott, természetesen a negatív hozzászólások voltak többségben, és sokan megkérdőjelezték, hogy valóban képes vagyok-e gyereket nevelni anélkül, hogy mesét kapcsolnék neki.
Mivel halandó vagyok, sokat dolgozom az önismeretemen, és még nyilvánosan sem félek beismerni, ha tévedek, elmondom hát, hogy a nekem esőknek valóban igaza volt: a fiam kettő éves kora körül elkezdett tévézni, novemberben pedig teljesen rápörgött a Bogyó és Babócára (amit könyvből ismer) és a Mancs Őrjáratra. Továbbra sincs se tabletezés, se telefonozás, és a tévé is csak néhány epizódra korlátozódik naponta, de bizony belecsúsztam abba, amibe nem akartam.
Kényelmességi funkcióját továbbra sem vitatom, sőt. Most már nem tudok a kisfiammal takarítani, elmúlt a rajongása a portörlés és a porszívózás iránt, és bizony van, hogy bekapcsolom a tévét azért is, hogy reggel nyugodtan tudjam kisminkelni magam. Na de utána oviba kell menni, vagy délután nagybevásárolni, és bizony mindig eljön az a pillanat, amikor ki kell kapcsolni azt a fránya villogó dobozt.
Hetekig küzdöttem, ment a sírás, a toporzékolás, az idegeim cafatokban lógtak, késtünk is oviból, a kutya majdnem bepisilt néha…Lázasan kutattam megoldás után. Az erőszak szóba sem jöhet, gyűlölök kiabálni vele, mert nem akarom, hogy ezt a stresszkezelési módot tanulja meg, a türelmem viszont véges.
Többnapos utánaolvasás után véletlenül futottam bele egy pofon egyszerű kis trükkbe, ami lassan két hónapja működik.
Nem vagyok nevelésguru, nem én találtam fel a spanyolviaszt, nem akarok menőzni, hogy milyen leleményes és kreatív anyuka vagyok, de úgy gondoltam, talán másnak is jól jöhet ez a módszer. Amióta használjuk, egyetlen egyszer sem fordult elő hiszti. Tiltakozás természetesen minden egyes alkalommal van, de mélyeket lélegezve és kicsi türelmemmel egész normálisan átvészelhető az a két perc, amíg végül belemegy az együttműködésbe.
A fiam egy teljesen átlagos temperamentumú két és fél éves kislegény, egy ekkora gyerekektől elvárt fejlettségi szinttel. A trükkért nem teszem tűzbe a kezem egy speciális nevelési igényű gyerkőc esetében, de szerintem az átlag gyerekeknél simán működhet.
És akkor most ennyi felvezetés után jöjjön A TRÜKK:):
Készítettem egy jelzőlámpát.
Elképesztően satnya kézügyességemnek és kreativitásomnak köszönhetően simán csak fogtam egy téglalap alakú kartonpapírt, ráragasztottam egy fekete- fehérben kinyomtatott jelzőlámpát, lelamináltam (volna, ha nem lettem volna lusta elmenni megcsináltatni, de így csak simán vastag átlátszó ragasztószalaggal körbetekertem), kivágtam egy piros, egy zöld és egy narancssárga kört, szintén leragasztóztam, ilyen rágószerű nemtudomhogyhívják ragasztót tettem a hátukra, hogy lehessen cserélgetni őket, majd pedig szépen elmagyaráztam a fiamnak, hogy mi mit jelent. Mivel a mindennapi közlekedés során tudja, mit kell csinálni, ha piros vagy zöld a lámpa, így nem kellett megértetnem vele. Elmondtam, hogy mielőtt bekapcsoljuk a tévét, a zöld jelzést tesszük fel, ha már csak nagyon kis ideig lehet tovább nézni, a sárgát, ha pedig eljött a kikapcsolás ideje, akkor a pirosat. Persze az ő feladata a csere, odatartom neki, majd pedig felrakom a tévé felé egy polcra, ahonnan jól rálát. Amikor kikapcsolásra kerül a sor, akkor pedig természetesen a kezébe adom a távirányítót, és nagyon ujjongok, amikor a kis ügyetlen ujjaival sikerül egyedül lekapcsolnia a tévét.
Ennyi. Két hónapja működik rendíthetetlenül. Van, hogy nem akarja kikapcsolni, olyankor fogom és megnyomom én a piros gombot, akkor elkezd visítani, hogy ő akarta, visszakapcsolom, és akkor ő újra lekapcsolja, de ez nekem még belefér, hiszen utána tényleg csinálja, amit kérek tőle- zokszó nélkül.
Persze a legjobb az lenne, ha egy kétéves gyerek egyáltalán nem nézne tévét, de ezt kivitelezni sajnos a dolgos hétköznapokon nagyon nehéz. Igen, vannak nagyon elkötelezett szülők, akik előtt mélyen meghajlok, de az átlag család átlag életében igenis jelen van a képernyő. A kutatások szerint nagyon sokan hatalmas túlzásokba esnek, és egyáltalán nem foglalkoznak a lehetséges káros hatásokkal, de bízom benne, hogy vannak olyan hozzám hasonló anyukák, akik hasznosítani tudják ezt az egyszerű módszert. Következetesség és határozottság kelleni fog hozzá, de hiszem, hogy ha valóban akarunk változtatni, igenis képesek vagyunk rá a gyerekeink érdekében.