Helló, Anyatárs! Csak nem beteg a gyerek? MEGINT?! Most ki marad otthon vele? Te? Esetleg az apja? A nyugdíjas nagyi? A szomszéd? Egy bébiszitter? Hogy oldjátok meg? GYÁP? Vagy kiír a doki sima táppénzre? Te mázlista! Ha szerencséd van, még el is kaptad és nem kell kuncsorogni. MI?! Még maradt szabid tavalyról? 3 NAP?! Na nee! Ezt hogy csináltad? Mindegy is, tök jó! És utána? Ja, ha már kicsit jobban van, akkor viszed oviba? Hát, mi is így csináljuk.
Azt hiszem, van egy aranyszabály, amit 1,5 évnyi bölcsi után végre megtanultam, és lassan alkalmazom is. SOHA.NE.KÚRÁLD.KI.A.GYEREKET.TELJESEN. Hogy miért? Nos, ha már óvodás a gyereked, akkor bizonyára te is tudod, hogy teljesen felesleges. A csoport, nagyobbak esetében az osztály fele úgyis taknyos, köhög, krahácsol, és kb. két hetes ciklusokban lehet számítani egy újabb megbetegedésre. Ha otthon maradsz vele teljes 5 napot, amikor már egész jól van ahhoz, hogy csütörtökön suliba menjen – elvesztegettél két (szó szerint) értékes munkanapot.
Ha lázas, akkor azért nyilván nem viszed be, 1-2 napot otthon vagytok, ha szerencséd van, akkor csak szerdán délután lesz 38,5, csütörtök reggel viszed az orvoshoz, aztán két nap betegszabi, vagy egyet anyának, egyet apának, ott a hétvége, és hétfőn már mehet is az intézménybe – természetesen csak ha az orvos megírta azt a drága igazolást, amit természetesen már pénteken kiállít, hiszen különben hogy vihetnéd hétfőn reggel 7-re az intézménybe.
Beadatod a bárányhimlő elleni oltást, meg az agyhártyagyulladás ellenit amikor még picike – próbálod megelőzni a szövődményeket és az igazán komoly megbetegedéseket. A lakás tele van már kütyükkel: éjjel-nappal megy a párásító – a biztonság kedvéért – , de már van inhalátor, meg porlasztó, infrás lázmérő, készenlétben 3 féle lázcsillapító, rehidráló folyadék, probiotikum – minden, hogy csekkold és lehetőleg megelőzd a betegségeket, meggyorsítsd a betegség lefolyását.
Állandóan lesed a kerületi Facebook-csoportokat, hogy most éppen melyik divatos kórság hódít a környező utcákban: fosós-hányós, kanyaró, kéz-láb-száj, influenza– ez az alap, tehát ezekre bárhol és bármikor lehet számítani, de ezt már megszoktad. Oroszrulett-szerűen, mintegy kártyát húzva a 21-re engeded a már csak szipogó gyereket a többi taknyos, hasmenős gyerek közé, és csak reméled, hogy a sok D-vitaminnal, a marslakócskákkal, Echinaceával, Béres extrával, hat tonna almával, két kiló naranccsal, ötven tányér főzelékkel, napi 20 óra friss levegővel mindent megtettél azért, hogy megerősödjön az immunrendszere és ezúttal egy kicsit – csak egy icipicit tovább legyen egészséges.
Azért remegő lábakkal indulsz dolgozni, de nincs mit tenni, muszáj. Kell a pénz és kell az az állás, akkor is, ha Jucika még nem 100-as. Közben te is érzed, hogy kapar a torkod, erőtlenek a lábaid, valami nem oké odabent, de benyomod a bevált gyógyszereket, és húzod az igát. Majd pihensz, ha legközelebb beteg lesz a gyerek – ez úgyis viszonylag jól tervezhetően bekövetkezik.
Közben látványosan szidod azokat, akik betegen viszik a gyereket a bölcsibe, vagy oviba, mert tényleg, eleinte te is otthon maradtál akár két hetet is, hogy meggyógyuljon az a drága csillag, és makkegészségesen küldted vissza a társai közé, de amint megláttad a többieket, az arcodra fagyott a mosoly: köhécselő gyerekek, zöld fityegő kis maszat a csoporttársak arcán. Igen. Néhány nap múlva a tiéd is beteg lett újra.
Ragozhatnánk ezredszer és százezredszer is, hogy ki miért viszi be a gyerekét betegen, de mindannyian tudjuk, hogy ez a rendszer úgy, ahogy van elcseszett. Mindenki félti az állását. A munkahelyen azt mondják: „Jajj, persze, Juci gyógyuljon csak meg mielőbb, maradj vele otthon, amíg szükséges!” De mikor visszamész, a projekteden már más dolgozik, esetleg lecsúsztál egy határidőről vagy egy fontos megbeszélésről és szemrehányó pillantások érkeznek mindenfelől. A hátad mögött – úgy véled – talán össze is súgnak a többiek: „Na, gondolom milyen „beteg” volt a lánya!”
Szégyelled magad, amiért kimaradtál és a beteg gyerekedet ápoltad otthon. Ciki elkérni a táppénzes papírt is. Ha te vagy beteg, inkább bemész dolgozni, csak ne hiányozz a munkahelyedről már megint. Inkompetensnek érzed magad – a többiek bezzeg mindig ott vannak, alig hiányoznak egész évben. Ha peched van, ezt a főnököd is szóvá teszi. Stresszelsz egész évben, izgulsz, nehogy megint beteg legyen a gyereked, de óh, milyen randaság: nem őmiatta aggódsz, hanem azért, hogy nehogy elveszítsd az állásodat. Na ez az igazi horror!