Öcsi megszületésével háromgyerekes családdá bővültünk. De hiába van már némi gyakorlatunk a gyereknevelésben, az első három hónap ötösben kőkemény erőpróbának bizonyult. Bár elvileg minden a legnagyobb rendben alakult – Öcsi szépen fejlődött, a tesói pedig kitörő lelkesedéssel babusgatták –, mégis úgy éreztük Férjjel, hogy minden napunk egy zakatoló daráló, amiben tehetetlen mákszemekként őrlődünk. Rohantunk a teendőink után, és semminek sem értünk a végére: úgy éreztünk, állandóan pakolunk, mégis egyetlen nagy felfordulás a lakásunk; állandóan mosunk, mégis mindig tele mindkét szennyeskosár, állandóan valamelyik gyerek igényét elégítjük ki, valaki mégis mindig nyavalyog. Gondolom, ez a helyzet minden kisgyerekes szülőnek ismerős, de nem mindegy, hogyan éljük meg az egészet belülről: megőrülünk a végtelen feladatoktól, amik egy nagy mókuskerékké állnak össze, vagy különleges időszakként tekintünk erre az élethelyzetre, aminek megvannak a maga csodái?
Az persze nekünk is világos volt, hogy az utóbbi verziót választjuk, de mégis hogyan jussunk el odáig? Hogy ne kattanjunk be, amikor egy nap minimum háromszor kiborul a szörp és állandóan ragad a padló? Amikor egyetlen répa megpucolása 15 percig tart, mert négyszer szakít félbe egy sürgős vészhelyzet (pl. „anyaaaaa, hol a piros hajgumiiiii”), majd mire nagy nehezen megfőzöm a levest, kiderül, hogy senki nem hajlandó enni belőle? Nehéz meglátni „az élet apró örömeit” és gyönyörködni a gyerekeinkben, amikor kialvatlanok vagyunk az éjszaki ébredésektől, nappal pedig a dackorszakkal és az állandó káosszal küzdünk…
Szóval eljutottunk oda, hogy elegünk van. Nem a gyerekeinkből, hanem ebből a végeláthatatlan mókuskerékből. Leültünk beszélgetni Férjjel, és kimondtuk, hogy ez így nem mehet tovább.
Nem lehetünk a saját életünk foglyai, mi nem ezt akartuk, amikor gyerekeket vállaltunk!
A megoldás: ÉNIDŐ. Így, csupa nagybetűvel. Trendi szó, sőt lassan már közhely. De rajtunk múlik, hogy ne csak beszéljünk róla, hanem megtöltsük valódi jelentéssel. Mert nagyon kell az az idő, ami csak rólunk szól, és nem a gyerekről, nem a munkáról, nem a kötelességről. Amikor azt csináljuk, amit igazán szeretünk, amikor töltekezünk, amikor kilépünk egy kicsit a mindennapi teendőkből – pont azért, hogy utána lelkesebben, több türelemmel és energiával térhessünk hozzájuk vissza. Egyszerűnek hangzik, mégis meg kell küzdeni érte, hogy az életünk szerves részévé váljon.
Ehhez két dolog kell. Először is pontosan tudni, mi az, ami minket valóban feltölt. Másodszor pedig határozottan kiállni mellette és megadni magunknak a lehetőséget, hogy jusson rá idő. Lehet, hogy azt gondolod, úgyse fér bele a napba, a hétbe, az életedbe, hiszen még hajat mosni is kihívás a kicsik mellett. Lehet, hogy sok szervezéssel jár, külső segítséget kell hozzá kérni. Nem baj, nem ciki, sőt – muszáj! Muszáj kitalálni, megoldani, megszervezni, elintézni – akárcsak az új személyi igazolványt, az oviba való beiratkozást, vagy az elromlott bojler megjavíttatását, – úgy azt is, hogy legyen énidőnk! Nem kevésbé fontos, mint bármilyen más elintéznivaló, mert a saját jól-létünk függ tőle! Tegyetek érte, tegyetek magatokért! Hosszú távon az egész család jól jár vele, mert egy kiegyensúlyozottabb, boldogabb anyát kapnak vissza. Tudom, nehéz az elszakadás egy igény szerint szoptatott vagy épp szeparációsan szorongó babától még egy órácskára is, a foggal-körömmel belénk csimpaszkodó totyogókról már nem is beszélve, de az énidő még az ő anyukáiknak is jár. És nem szökőévente egyszer, de még csak nem is háromhavonta. Ennél gyakrabban kell visszatalálnunk önmagunkhoz, és lehetőleg nem kell megvárni az idegösszeomlás szélét.
Merjük elhinni, hogy az önmagunkra fordított idő nem az önzéssel, hanem a család harmóniájával egyenlő!
És még valami. Ha már végre beláttátok, hogy kell a töltődés minden anyának, tartsátok tiszteletben a párotok énidejét is. Támogassátok egymást kölcsönösen a kikapcsolódásban! Engedjétek el sörözni, edzeni, játszani a srácokat. És engedjétek át nekik nyugodt szívvel a háztartást és a gyerek(ek)et, amikor a ti időtök következik!
Héda Veronika
Gyerekekkel Csavargó