“12 éve vagyunk házasok. Ez alatt az idő alatt vettünk egy házat és egy autót, befogadtunk egy nyulat, és lett három gyerekünk. Voltak jobb pillanataink és rosszabbak, és most el akarok válni.
A baj csak az, hogy félek bevallani. Bárkinek.
A férjem nem rossz ember, sőt. Megbecsült munkája van, ahol más emberekért tesz. Gyakran mondják is nekem: “milyen aranyos volt a férjed”, “a férjed olyan kedves ember”, és az is. Figyelmes, kedves, szereti a gyerekeit, jó vele lenni.
Az anyukám büszkén meséli mindenkinek, hogy a lánya egy jó emberhez ment hozzá, akinek arany szíve van. Minden héten legalább háromszor hallom, hogy milyen szerencsés vagyok. Hogyan akarhatok elválni, ha látszólag nincs semmi baj?
Nem veszekszünk, nem bánt, nem ismertem meg valaki mást – nem is akarok -, de már nincs köztünk férj-feleség kapcsolat.
Mióta a legkisebb gyerek is iskolába ment, küzdök azzal, hogy munkát találjak, és ez az önértékelésemnek sem tesz jót. Úgy érzem, senkinek nem érek semmit a gyerekeimen kívül. Nem tudom, mikor mondta utoljára valaki a férjemnek, hogy ő milyen szerencsés, hogy megtalált engem. Arra sem emlékszem, a férjem mikor mondta utoljára nekem, hogy milyen csinos vagyok aznap, vagy hogy milyen szépnek talál.
Biztos szépnek talál még mindig, csak ez neki már inkább egy állapot, nem egy örömforrás. Nem szexeltünk már egy éve. Egy teljes éve. 35 éves vagyok, nem akarom, hogy vége legyen a szexuális életemnek.
Persze, erről sem beszélhetek senkinek. Úgy tűnik, mintha felületes lennék, mintha a szex lenne az egyetlen problémám. Pedig nem is maga az aktus hiányzik. Inkább az, hogy egyszercsak magához rántson, miközben elsétálok előtte, hogy késztetést érezzen, hogy belecsókoljon a nyakamba, miközben a konyhában tevékenykedem. Ehelyett naponta három puszit kapok: amikor elindul munkába, amikor hazaér, és amikor elalszunk.
A másik problémánk a pénz. Így, hogy én nem tudok normálisan elhelyezkedni, annyira telik, hogy befizessük a számlákat, etessük és ruházzuk a gyerekeket, és kész. Funkcionálunk. A férjem azt mondja, hogy örülnöm kellene, hogy mindenre telik, amire kell. És persze hálás vagyok, hogy van tető a fejünk fölött, de én többet szeretnék.
Szeretném, ha be tudnám iratni a gyerekeim zeneórára, ha épp arra vágynak. Ha el tudnánk menni nyaralni. Ha hazafelé, ha szeretnének megállni a hamburgeresnél, akkor ehetnénk ott, és kérhetne mindenki, amit akar, és nem kellene fejszámolást végeznem, hogy ki tudjuk-e gazdálkodni.
Kértem a férjem, hogy keressen egy másik munkát, olyat, ami jobban fizet. De ő elkötelezett, azt mondja, találjak inkább én munkát. Mintha nem keresnék. Múlt héten 27 helyre küldtem el az önéletrajzom, de a részmunkaidős állások száma kevés, a jelentkezők pedig nagyon sokan vannak. A legtöbb helyről vissza sem jeleznek. Máshonnan kapok egy sablon elutasító levelet. A legrosszabb, amikor behívnak interjúra, mert az ember elkezd reménykedni.
Szeretnék többet adni, és ebben nem egyezünk a férjemmel, mert ő pedig elégedett azzal, hogy a szükségeset meg tudjuk adni.
És ezt nem mondhatom el senkinek, anélkül, hogy megvetnének. A férjem lenne az áldozat. Rólam meg majd elmondják, hogy vissza akarom kapni a tini éveim, önző vagyok, szívtelen, és szegény gyerekek. Tudom, hogy így lenne: egy barátnőm két éve elhagyta a férjét, és pontosan ezeket kapta meg.
Miközben társadalmilag a válás látszólag elfogadott lett, valójában még mindig egy óriási stigma. Hacsak egy nő nem tudja azt mondani, hogy a férje megcsalta, vagy aggresszív volt, akkor az általa kezdeményezett válás az nem megengedett.
Miért hagyna el egy nő egy látszólag tökéletes férfit? Biztos viszonya van. Micsoda pénzéhes liba. Mi lesz szegény gyerekekkel?
Utálom, hogy itt állok tehetetlenül, miközben egyre keserűbb leszek. Mikor a lányomnak valaki múltkor csúnyát mondott, hosszan magyaráztam, hogy “ne hagyd magad, állj ki magadért, emelt fővel nézzel át rajta, hiszen te egy gyönyörű teremtés vagy”.
Bárcsak megfogadnám a saját tanácsomat.”
Forrás: ScaryMommy