Egészen különleges élményben volt részem néhány napja, aminek még mindig teljesen a hatása alatt vagyok. Elmesélem nektek is, mert szerintem ezt mindenkinek át kellene élnie, aki csak kicsit is törődik a jövőjével.
Először elárulok egy kulisszatitkot a Pöttyöslabdáról: Dóri, a főszerkesztő alapvetően szabad kezet ad a cikkíróknak a témaválasztásban, néha azonban bedob egy-egy olyan ötletet, amit kiemelten fontosnak tart. Néhány hete lenyűgözve írt a közös chatbe, miután megnézte David Attenborough legújabb dokumentumfilmjét a gyerekeivel: “Lányok, mindenképpen nézzétek meg, és szeretném, ha valaki írna róla egy beszámolót, mert ezt mindenkinek látnia kell!” Gyorsan lecsaptam a feladatra, de tudtam, hogy ez nem egy egyszerű film lesz, erre bizony rá kell készülni. És milyen igazam lett!
A három és fél éves fiammal bekuckóztunk egy ködös délután és elindítottuk. Persze nem akarok ennyire nyálasan idilli lenni és azt hazudni, hogy egyhuzamban végignéztük, mert az az igazság, hogy a kis kelekótyámat csak fél óráig érdekelte, aztán boltosat kellett játszani…Az esti altatás után viszont befejeztem a filmet!
Utána pedig nehezen jött álom a szememre. Nagyon nehezen.
Miről szól az Egy élet a bolygónkon?
Azt hiszem, hogy Sir David Attenborough-t a mi generációnknak egyáltalán nem kell bemutatnom. Hetven éve járja a világot és még most, 94 évesen is ugyanaz a hatalmas tudással teli izgalom és természet iránti szeretet árad belőle, mint legelső filmjeiben. Elképesztő ember!
Mint soha egyetlen expedíciójából készült anyagban, ebben az alkotásban sem csalódtam. Csodálatos képi világ, fantasztikus helyszínek, gyönyörű élőlények, a mondanivaló pedig annyira letaglózó, hogy gombóccal a torkomban kapcsoltam ki a Netflixet.
Az Egy élet a bolygónkon (A life in our planet) Attenborough életének állomásain megy végig úgy, hogy közben számot vet az emberiség által a bolygónk ellen elkövetett bűnökkel.
A tudós személyes történetei drámai hangot adnak az elképesztő felvételeknek. A tőle megszokott nyugodtsággal, egyszerűséggel narrálja a látottakat, ez pedig csak fokozza azt a gyomorszorító hatást, ami miatt néha meg kellett állítanom a filmet.
Van egy pont, ahol szinte elsírtam magam a fojtogató reményvesztettségtől és kilátástalanságtól.
„A világ nem olyan vad, mint volt. Nos, mi nem csak tönkretettük, hanem teljességgel megsemmisítettük azt – a „nem emberi” világ már nincs többé. Ez már a mi világunk, az emberiség által irányítva, az emberiség számára.”
Kemény szavak ezek, olyan, mintha kimondaná a végítéletet fölöttünk. 35 évesen, kicsi gyereket nevelve nagyon nem akartam ilyet hallani attól az embertől, aki a természet egyik legnagyobb szakértője a világon.
Mégis van remény?
Amikor már tényleg úgy szorította szívem a jövőm miatti aggódás, hogy szinte nehezemre esett lélegezni, akkor Attenborough megkönyörült rajtam.
Az Egy élet a bolygónkon reményt ad, és pontos útmutatást vázol fel. Olyan inspiráló példákat mutat be, melyeknek elhihetjük, hogy igenis lehet tenni azért, hogy a Földünk még sokezer évig az ember otthona lehessen. Fellelkesít, tettre sarkall, pontos instrukciókat ad ahhoz, hogy az emberiség ne tegye tönkre saját magát.
Az Egy élet a bolygónkon azon túl, hogy a valaha volt természetfilmek egyik legszebbike, Sir David Attenboroughnak, világunk legnagyobb természettudósának életművét összegzi tökéletesen. Történetet mesél, érthetően tájékoztat, végül pedig egy kíméletlenül őszinte és roppantul elkeseredett segélykérést intéz a nézők felé.
Nagyon remélem, hogy a hatalmas marketing, mely ezt az alkotást övezi, célba talál, mely így a lehető legtöbb emberhez eljut. Mindannyiunk érdeke, hogy felnyissa a szemünket. Hogy felfogjuk, ha továbbra is a luxus és a saját kényelmünk áll mindenek felett, akkor a bolygónknak bizony nem lesz jó vége.
Kötelező film. Mindenkivel megnézetném egyszer, iskolákban pedig tananyagba foglalnám. Nagyon remélem, hogy nem csak nekem jut eszembe az ötlet, és ez a döbbenetesen csodálatos mestermű nem tűnik csak úgy el a süllyesztőben.