Mondhatnám, hogy gyakran teszem fel magamnak a fenti kérdést, miközben egyszerre vagyok home office-ban, ápolom a fiamat, mert épp beteg, mellette főzök, mosok, takarítok, kutyát sétáltatok, altatok. Miért nem elég nekem simán kivenni a betegszabadságot? (Az anyagiaktól eltekintve.) Miért akarok még mindig 60 kiló alá fogyni, amikor már huszonévesen sem voltam annyi? Miért annyira fontos, hogy eltüntessem a narancsbőrömet, hogy megtanuljak még 3 nyelven beszélni, hogy még egy edzést beiktassak, amikor már majd’ összeesek? Mégis kinek és főleg mit akarok állandóan bebizonyítani? Mi a francért csinálom én ezt???
Gyermekkori elvárások
Ahogy azt egy múltkori cikkben már taglaltam, a mi generációnk szülei gyermekeiket elhanyagolva, de mégis egy jobb élet reményében neveltek bennünket. Nálunk – ahogyan talán nálatok is – a kitűnő tanulmányi eredmény volt az alap. Ha valamire 4-est kaptunk, a szüleink máris kérdőre vontak: miért csak négyes? Nem volt elég a jó (mit jó! KITŰNŐ!) bizonyítvány, jártunk zongorázni, énekkarra, ezer szakkörre, tanulmányi versenyekre. Két idősebb testvérrel egy vidéki általános iskolában, éveken át hallgatva a „bezzeg a nővéred” vagy „bezzeg a bátyád” dumát, dicséretektől mentesen felnőve nem csoda, ha az ember megszokja: a maximumot kell nyújtani. És ez a minimum.
Soha nem fogom elfelejteni, amikor a nővérem mesélte: sugárzó arccal közölte anyuval, hogy 4-es lett az államvizsgája, mire anyukám csak ennyit válaszolt: „Nem baj kislányom!”
Felnőttkori beidegződések
Jó-jó, már felnőttünk, tudnunk kellene helyén kezelni a dolgokat, és nem a szüleinket elővenni ilyen esetekben. Én már tudom, hogy tőlük elismerést nem kaphatok. Szerencsére – hosszú évek alatt –megtanultam értékelni a saját sikereimet, és közben kicsit rá is kattantam az egészre. Élvezem, ha mindent a kezemben tarthatok, ha csúcsszuperül sikerül a karácsonyi menü, ha lemegy néhány kiló, amit még tartani is tudok, ha jól sikerül egy munkahelyi kampány, vagy nagy olvasottsága van egy blogbejegyzésnek. Elismerést a legtöbb esetben ugyan nem kapok – úgy látszik kiveszőben van a dicséret ezen a világon – de a számok és az eredmények önmagukért beszélnek.
Ami nem öl meg, az megerősít – kivéve, ha mégis megöl?!
Ez az állandó, pattanásig feszített életmód ugyanakkor ártalmas. Nagyon ártalmas. Nem kell hozzá orvosnak lenni, hogy tudjuk, hogy ezt: nem alszom el, még befejezem ezt a cikket, vagy átolvasok valamit, megnézek egy filmet (különben ebben az életben már nem lesz rá lehetőségem), még lenyomok egy edzést akkor is, ha beteg vagyok – nem lehet a végtelenségig csinálni.
Néha megijedek, ha a munkahelyemen jön rám egy kis gyengeség, remegés vagy szívdobogás, de általában képtelen vagyok ezt komolyan venni, és nagyon is nehezemre esne, ha lazítanom kellene az elvárásaimon. Ilyenkor 1-2 napig jobban odafigyelek magamra, megpróbálok többet pihenni, de hipp-hopp visszatérek a megszokott mókuskerékbe, ahol igazán jól érzem (?) magam.
Próbálj meg lazítani…
A házasságunkban a férjem totális ellenpólust képvisel. Ráérős, nyugis, szeret lustálkodni, pihenni hétvégén, amit én általában füstölögve és beszólásokkal tarkítva teszek számára kellemetlenné.
Hogy lehet, hogy őt nem zavarja, hogy hegyekben áll a mosnivaló? Hogyhogy nem jár inkább edzeni, vagy miért nem olvas önfejlesztő könyveket? Miért nem tanul nyelveket, vagy megy el valami továbbképzésre? Botrány, hogy csak így ül itt, és nézi a tévét!
De tényleg akkora gond volna, ha valaki pihenni merészel?
Dehogy! Nekem kellene megtanulni egy kicsit leállni – agyban is. Mert hiába ülök le a gyerek mellé autózni, ha fejben a nagybevásárlást tervezem, közben főzök és 5 percenként pattogok fel megnézni hogy megsült-e a hús, vagy épp csipog a mosógép mert lejárt és elrohanok teregetni. (Az okostelefonozás szerencsére csak részben aggasztó az életemben – ha a szabadban vagyunk, akkor szinte kizárólag fotózáshoz, vagy tájékozódáshoz veszem elő.)
A mai felgyorsult és elvárásokkal teli világban már mozgalom is indult a lassúbb életmód kialakításának népszerűsítéséért. Ez a SLOW vagy SLOW LIFE mozgalom.
Ki tudja? Talán az újévi fogadalmaim között a lassítást kellene első helyre sorolnom.