Este van, lassan éjfélhez támolyog az idő. Elfáradtam. Hosszabbodnak a napok, sűrűsödnek a teendők.
Leveszem a szemüvegem, egy pillanatra becsukom a szemem. Beszívom a levegőt, lassan engedem ki a számon. Megnyújtóztatom karjaimat, megmasszírozom a nyakamat. Csönd van a lakásban. Meglepő nyugalom.
A nyitott ablakon beszűrődik néha egy-egy autó hangja, ahogy a hegyen próbál felkapaszkodni nagyobb lendületet véve, de aztán megint elhalkul a zaj. Megint rám telepszik a csend.
Komótosan felállok, kimegyek a konyhába. A hűtőben vár a finom limonádé, amit a Kedves készített nekem. A pohár gyorsan párás lesz, ahogy megtöltöm a citromos hűsítővel. Felemelem, belekortyolok. Egy csálé szívecskét rajzolok a pohárra, miután letettem az asztalra az üdítőt.
A fürdőben befejezte a munkáját a mosógép, a piros lámpa haloványan világít a sötétben. Felkapcsolom a villanyt. Az éles fény bántóan belevilágít a szemembe. Egy pillanatra lehunyom.
Odalépek a mosdó elé. A tükör fáradt, kialvatlan szemeket tükröz vissza nekem. Rámosolygok a tükörképemre.
Szemem továbbsiklik. A fogmosó pohárra pillantok. Két fogkefe árválkodik csak benne. Egy szürke és egy rózsaszín. A Kedvesé és az enyém. Pár nappal ezelőtt a kék kelt útra, a skót felföldre, utána indult a zöld Egerbe, végül a sárga Debrecenbe. Tompa nyomást érzek a szívembe. Úton vannak, nélkülem. Már nem én pakoltam be őket, már nem én írom össze a listát. Már minden egyedül megy, én már csak segédasszisztens vagyok ebben a történetben.
Furcsa érzés. Egyre többet lesz ez így, egyre hosszabb időre. Aztán pár év múlva már véglegessé válik. Visszafordíthatatlanná. És az egymás után útnak induló fogkefék, már nem térnek haza. Más lesz a hazájuk. Más lesz a poharuk. Ott már nem lesznek öten. Az elválás, a leválás elkezdődött. Lépésenként haladunk, de már így is megtettünk így jó pár kilométert.
„Ez az élet rendje” – mondják az idősek. Valóban ez. Értem, tudom, felfogom. Csak a szívem emészt lassabban. Neki még kell egy kis idő.
Addig is vár vagyok, bástya, erős védőkar, de puha párna, ha kell, kandalló, izzó láng, vagy meleg takaró. Ölelő kar, síró szem, bepárásodó tekintet, remegő, izguló, ujjait összekulcsoló kéz. Simogató tenyér, halk hang, lágy mosoly. És béke vagyok. A nyugalom. A bizonyosság. A biztonság. Mindörökkön. Örökké.
A fogmosópohár megbonthatatlan egysége.