Amikor bárkinek mondom, hogy nagyon szükségem lenne már egy kis pihenésre, azonnal van egy jó tanácsuk: vegyél egy forró fürdőt! menj le egyedül a boltba, már az csodákat tesz! tölts magadnak egy pohár bort! reggel kelj fel mindenki előtt tíz perccel! Tényleg ennyit érdemlek?
Öt vagy tíz lopott percet? Nem, többet érdemlek. Mindenki, beleértve magamat is, hajlamos elfelejteni, hogy alapvetően én is egy emberi lény vagyok. Hogy voltak tevékenységeim a saját életemben, mielőtt megszülettek a gyerekeim. És, hihetetlen módon, azok is kitöltötték a teljes napomat: ami azt jelenti, hogy nem is kevés volt belőlük.
Azt akarom ezzel mondani, hogy vannak hobbijaim, kedvelt időtöltéseim, amiket olyan jó lenne újra csinálni néha. Amikor azt mondom, hogy pihenésre van szükségem, az azt jelenti, hogy szeretnék nem pár percet, hanem egy kicsit hosszabb időintervallumot, amikor nem kell épp megcsinálnom, kitörölnöm, elkészítenem, újra felmelegítenem.
Szeretem a gyerekeim, mindennél jobban. De attól még tény, és ez nem az ő hibájuk, hogy a szemükben én vagyok az, aki mindent megcsinál, és bármikor. Illetve állandóan. Az összes szerepem, ami az életemben én voltam korábban, az ő szemükben egyre redukálódik le: anya.
És közben arra is gondolok: ha most semmi más nem tölti ki az életem, csak a gyerekeim ellátása, akkor mi lesz, amikor hirtelen kirepülnek, és megszűnnek a feladataim? Mi lesz velem akkor, mihez tudok kezdeni a szabadidőmmel?
Milyen régóta álmodozom egy olyan reggelről, amikor, ha nincs erőm azonnal kipattanni, akkor nem kell. Attól még valaki elkészíti a gyerekek reggelijét. Olyan nagy luxus ez?
Annyira elfáradtan benne, hogy én vagyok az egyetlen, aki tudja, hol van az a bizonyos nadrág, vagy az a bizonyos játék. Mindenki tőlem kérdezi, és én mindig tudom ezekre a válaszokat, de azt már nem veszi észre senki, hogy anya éppen az ereje végén van-e a válaszaival. Pedig néha azt érzem, hogy ott vagyok.
Már ott tartok, hogy szeretném, ha valaki rám erőltetné, hogy tartsak egy kis szünetet, menjek el itthonról és töltsem azzal a délutánt, amivel szeretném. Közben pedig bűntudatom van már a gondolattól is, hogy ezt leírom. Mert elfog az érzés, hogy én vállaltam be, az én döntésem volt ez a rutin, amikor megszültem a gyerekeim, tehát ne panaszkodjak.
De közben annyira szükségem lenne egy kis pihenésre. Ez nem is vágy már, hanem szükséglet.
A repülőgépen is mindig elmondják, hogy az anya előbb a saját légzőmaszkját erősítse fel, és utána adja fel a gyerekre. Mert ha anya közben elájul az oxigénhiánytól, a gyereknek sem tud később segíteni. Erős hasonlat, de így érzem magam a mindennapokban is.
Nevetséges azt gondolni, hogy az anyáknak nem jár a pihenés, csak mert saját döntésük volt megszülni a gyereket. És nevetséges azt is gondolni, hogy egy forró fürdő vagy egy pohár bor segít ezen a fáradtságon.
Forrás: ScaryMommy