A napokban ismét gyilkosság történt. Meghalt egy egész család. Nemrég költöztek oda, látszott, hogy valami nincs rendben. Az édesapa meggyilkolta a feleségét, a négy éves gyermekét, majd végzett magával. Elmondhatjuk, hogy a „megszokott” forgatókönyv. Megszokottá vált az, ami felfoghatatlan, elképzelhetetlen, végtelenül fájdalmas és dühítő egyszerre. A kérdések persze röpködnek: ki volt a felelős? A szomszédok? A rendőrség? Vagy (szintén „szokás szerint”) az édesanya? Hol volt a család, a barátok, az óvónéni vagy a védőnő? Mindenki felelősöket keres, pedig a válasz egyszerű: MI vagyunk a felelősök. Mindannyian.
„Magyarországon a nőknél az egyik leggyakoribb halálozási ok a családon belüli erőszak. Hetente egy nő hal meg Magyarországon bántalmazás miatt…” (Kalamár Hajnalka, klinikai szakpszichológus – Forrás: Népszava)
Tovább bogarásztam családon belüli erőszak témában a Népszava oldalán (és csak ott!), ha már arra tévedtem. Íme, néhány az idei termésből:
- Budai gyilkosság: az apa ölhette meg élettársát és négy éves gyereküket
- Egy kiskunhalasi férfi rászólt a gyerekére, hogy kapcsolja le a villanyt, mert nem szeretné, ha látná, ahogyan kibelezi az anyját
- Lapáttal verte élettársát egy csákányi férfi, mert „nem segített neki a ház körüli teendőkben”
- Leszakította párja lépét és eltörte bordáját egy sárbogárdi férfi
A szomszédunknak illedelmesen köszönünk, ha találkozunk, esetleg átkopogunk, ha vasárnap este elfogyott a tojás, vagy ha lázas a gyerek és kellene épp pár szem krumpli. De ha kisírt szemmel látjuk, akkor inkább lesütött szemmel fordítjuk el a kulcsot a zárban, hogy mielőbb magunkra zárhassuk az ajtót. Ha kiáltásokat hallunk este, kihívjuk a rendőrséget, megnézzük, hogy történt-e intézkedés, de nem megyünk át másnap megkérdezni, hogy minden rendben van-e (természetesen tisztelet a kivételnek!).
A közönyösség (vagy a félelem?) a hétköznapok részévé vált. Próbálunk nem tudomást szerezni mások problémájáról. Senki nem kérdezi meg a könnyeivel küszködő nőt a villamoson, hogy minden rendben van-e – olyan illetlenség lenne. Ezt nevelték belénk. „Törődj a magad dolgával!” „ Mindenki seperjen a saját portáján!” „Ne üsd bele az orrod!” „Minden lében kanál!” „Maradj magadnak!”. Talán ismerős mondatok ezek, akár gyerekkorunkból, akár tegnapról. Meglepő, hogy mennyi szólás-mondás van arra, hogy ne avatkozzunk bele mások dolgába!
De az igazság az, hogy nagyobb szükség van ma a társadalmi összefogásra, hiszen a nők és kisgyermekek kiszolgáltatottabb helyzetben vannak, mint korábban. A nem is olyan régi, többgenerációs családmodell eleve meggátolta, hogy az anya a gyerekeivel és gyermekei apjával külön éljen. A háznál szorgoskodó nagyszülők vigyázó szeme és két segítő keze valószínűleg nem csak a kedves, hétköznapi jeleneteknél őrizte a családi fészket. Egy nagyatyai beszélgetés, esetleg meggyőző fellépés is elég lehetett, hogy eltántorítson egy férfit (vagy esetleg nőt) a tettlegességtől. Ma a legtöbb esetben a nagyszülők külön élnek. Nincsenek a család mellett sem a boldog karácsonyi pillanatoknál, sem a vészjósló hétköznapi veszekedéseknél, pedig tapasztalatuk, higgadtságuk és józanságuk valószínűleg napjainkban is sokat segíthetne az ehhez hasonló helyzetek megoldásában.
De nem csak erről van szó. Felelősek vagyunk mindannyian. Amikor a szavazófülkében ikszelünk, akkor éppen a családon belüli erőszakról is döntünk. Kire szavazunk? Olyanra, aki szerint a feleség arra való, hogy bármikor kész legyen a szexre? Vagy inkább olyanra, aki mindent megtenne azért, hogy az isztambuli egyezmény végre jogerőre emelkedjen? Amikor valakit inzultálnak egy buszon a segítségére sietünk? Vagy szégyenünkben és félelmünkben inkább örülünk, hogy nem bennünket pécézett ki magának az agresszív bántalmazó. (Később persze felháborodottan posztoljuk ki az eseményt a Facebookra.) Ha egy kisgyereket kiközösítenek az oviban, az iskolában, a játszótéren – vajon fellépünk az érdekében? Vagy karbatett kézzel nézzük, ahogy sírva szalad el egy sarokba, egyedül.
Nem figyelünk eléggé egymásra. Vagy inkább csak kifigyeljük egymást. A felelősséget másra hárítjuk, a hibát másban keressük. Pedig minden nap döntünk és választunk minden helyzetben. Hogy odamegyünk-e, hogy megkérdezzük-e, hogy segítünk-e, hogy biztosan oda ikszelünk-e, hogy felemeljük-e a hangunkat. Ideje befejezni az ujjal mutogatást, és az egész kezünket használni – a kezet, amit azért nyújtunk, hogy mást felsegítsünk vele. Mert nem tudjuk, és soha nem tudhatjuk, hogy mikor leszünk mi a „szomszéd család”.
Ha ismersz bárkit, akinek segítségre van szüksége, mutasd meg neki ezeket az oldalakat, és ha kell, segíts neki intézkedni – nem biztos, hogy ő képes rá! Figyeljünk egymásra, legyünk tudatos szülők és tudatos felnőttek, segítsünk anya- és nőtársainknak, hogy ne történhessen ennyi családon belüli erőszak!
http://www.valtosav.hu/norveg_esemenyek/Noi_szervezetek_adatbazisa.pdf
http://www.police.hu/sites/default/files/fejer2.pdf
http://anokvilaga.hu/alapitvany/hova-fordulhatok-segitsegert/