Gyakorlatilag hosszú hetek, hónapok óta kerül tesztelésre a miniszterek, miniszterelnökök, cégvezetők és fontos beosztással rendelkező emberek felelősségvállalása, felelősségtudata. Magyarországon és világszerte is sokan buknak meg emberségből és felelősségteljes viselkedésből. De nem csak a vezető pozícióban ülők mérettettek meg az elmúlt időszakban, hanem mi, hétköznapi emberek is. És bizony a legtöbben siralmasan rosszul szerepeltünk.
A cégeknek fontosabb a profit, mint az, hogy melyik kollégájuk vagy hozzátartozójuk köt ki a kórház Covid-osztályán – tisztelet a kivételnek. Sokan dolgozhatnának home office-ban, de a cégvezetés nem engedi. Kismamák, cukorbetegek, magas vérnyomású, szívbeteg dolgozók imádkoznak minden egyes nap a tömegközlekedési eszközökön, hogy csak még ezt a napot ússzák meg koronavírus nélkül.
Remegve engedjük a gyermekeinket bölcsődébe, óvodába, iskolába – mert, bár tudjuk, hogy kevéssé veszélyes a betegség a gyerekekre, mi van, ha pont a miénk az egyetlen az egész világon, aki mégis rosszul reagál. A világnak nem számít, nekünk a világunk dőlne össze.
Mi van, ha a tünetmentes gyerek hazajön és megbetegszik az immunhiányos szülő, nagyszülő, vagy mindkét szülő kidől, és a gyerekek felügyeletét nem tudják megoldani. Mi lesz akkor?
A kormánynak fontosabb, hogy sportmérkőzéseket tartson, és hogy számára kedvező törvénymódosításokat, rendeleteket hozzon az éj leple alatt, míg az egészségügy és a benne dolgozók összeroskadnak a beáramló és kezelhetetlen mennyiségű betegek súlya alatt. Szó szerint. Szombathelyen már a hullaház is megtelt.
Sok a felelőtlen ember. Nagyon sok. Aki röhög, aki kicsúfol ,ha félsz, de ha nem félsz, csak óvatos vagy és logikusan gondolkozol, akkor is biztos lehetsz benne, hogy támadnak, ahol érnek. „A dudva, a muhar, a gaz lehúz”. Röhögjetek. A kórházban kevés vicces dolog történik.
Sok a “csak az orrom lóg ki”, “ezt a kávét azért még nyugiban megiszom a villamoson”, meg a „lehúzom a maszkom amíg köhögök vagy telefonálok egy kicsit”. Temérdek a “nem kapok benne levegőt” meg a “csak felfújták ezt az egészet” és Dunát lehet rekeszteni azzal, hogy „hányan halnak meg naponta más betegségben, éhezésben” vagy azzal, hogy „egy kis influenzába még nem halt bele senki” (pedig dehogynem! Évente több ezren!).
Mert nem érdekel minket a másik élete. Csak ha meztelen, ha hibázik, ha ki lehet röhögni, vagy ha már nem él. A halottat lefotózzuk. A még élőt lesütött szemmel elkerüljük. A halottat hibáztatjuk, istenítjük, vagy épp azt mondjuk: megérdemelte, már épp ideje volt. A tiszteletlenség mértéke már emberi léptékkel nem mérhető.
Az élőbe belekötünk, hibáztatjuk és számon kérjük, hogy minek ment oda. Nem érdekel bennünket a másik élete. Esetleg ha mi leszünk a halottak vagy haldoklók. Akkor talán másként kezdjük látni a dolgokat. Talán legközelebb már megállnánk az összeesett idős hölgy mellett. Talán adnánk egy százast annak a hajléktalannak. Talán mégis az orrunkra igazítanánk a maszkot, és megvárnánk a kávéval, amíg leszállunk a villamosról.
De ekkor már késő. Már bennünket fotóznak, bennünket hibáztatnak és rólunk mondják: minek ment oda,úgy kell neki, egy hülyével végre kevesebb.
Mert ma éppen ennyit ér a másik élete.